kb. 27 perc olvasás
Sötétség délben
Arthur KOESTLER
SÖTÉTSÉG DÉLBEN
A Sötétség délben 1940-ben látott először napvilágot, s a század egyik legnagyobb vihart kavart regénye lett. Arthur Koestler fiatalon a kommunista mozgalom vehemens elkötelezettje, a „hitehagyás” friss sebének fájdalmával, ugyanakkor éles logikával és az írói képzelet szenvedélyével írta meg ezt a regényt, amelyben a 30-as évek nagy szovjet pereinek emberi kérdéseit kívánta bonckés alá venni. Kulcsregényt írt ugyan, abban az értelemben, hogy a regény olvasója számára világos: a cselekmény a sztálini önkényuralom világában játszódik és hőse, Rubasov sokban hasonlít a koncepciós jogi procedúrák fővádlottjaira (Buharinra, Radekre és másokra), de a regény problematikája túlmutat a publicisztikus aktualitáson, a felületesen felfogott „politikai botrányon”.
Nyikolaj Szemjonovics Rubasov, a regény hőse a régi bolsevik gárda vezető alakjaihoz tartozó, a szovjet rendszert a legnagyobb külső nehézségek és belső kétségek között is hűen szolgáló, jelentős funkcionárius, egyik napról a másikra egy börtöncellában találja magát. Vádlói hajdani elvbarátai, s a három kihallgatáson keresztül folyó lelki procedúra tétje: Rubasov belátja-e, hogy az ügy a kommunista forradalom logikája és az áldozatvállalás szelleme szerint a legvégső megaláztatást, el-nem-követett bűnök vállalását, áldozatkén való önfeláldozást várja tőle.
A regényíró meggyőző lélekrajzzal, a mozgalom első évtizedei hatalmi mechanizmusának tényszerű ismeretével, és természetesen a modellszerű események tanúságának megfelelően igennel válaszol erre a kérdésre, írói erényeit azonban abban csillogtatja meg, hogy mindezt képes hitelesen, emberi dimenziói szerint ábrázolni. A sztálini korszak napvilágra kerülő dokumentumai mellett a „tárgyi valóság”, a „kulcsregény”-jelleg el is veszti jelentőségét – a modern társadalmi üdvtan abszurd logikájának éles kritikai analízise teremti meg a regény atmoszféráját, és ez biztosítja emberábrázolásának erőteljes hatását is. A regény olvasása revelatív élmény, nem a „perek”, hanem a század politikai drámáinak egyik kulcsregénye.
Hangoskönyv
2005, Magyar Rádió;
Fordította: Bart István.
Felolvassa: Dörner György.
Zenei szerkesztő: Gebauer Mária.
Szerkesztő: Jósvai Lídia.
Rendező: Lehoczky Orsolya.
A felvételt készítette: Kosárszky Péter, Maksai Helga.
http://www.magyarvagyok.com/konyvtar/Sotetseg-Delben-18811/
Időtartam: 03:21:29
+
http://hregeny.multiply.com/journal/item/155?&show_interstitial=1&u=%2Fjournal%2Fitem
időtartam: 10:17:34
*
Sötétség délben
A BUDAPESTI KAMARASZÍNHÁZ – ERICSSON STÚDIÓ előadása
Író: Arthur Koestler
Fordító: Bart István
Színpadra alkalmazta: Szántó Erika
Rendező: Szántó Erika
Színész:
Rubasov – Végvári Tamás
Színész, Gletkin, Borbély – Haás Vander Péter
Ivanov – Kránitz Lajos
Richard – Balogh Rodrigó
Arlova – Szilágyi Zsuzsanna
Loewy – Kovács Ferenc
Kiefer – Németh Kristóf
Idősebb börtönőr – Horváth Ferenc
Jelmez: Ruttka Andrea
Díszlet: Gyémánt László
Asszisztens: Kákonyi Éva
Ismertető:
Arthur Koestler sorsa igazi közép-európai sors: a Monarchia gyermekeként született, apja magyar zsidó, anyja osztrák. 1940-ben írja meg a Sötétség délben című regényét, s azóta sem sikerült mélyebbre hatolnia senkinek annak elemzésében, hogy miért és miként torzult az emberiség legszebb álma torzeszmévé, s mint vált a szabadság és egyenlőség álma embernyomorító, személyiségtorzító erővé. A mű új dramatizált változatában a ma embere keresi a választ ugyanerre a kérdésre. A harmincas évek konstruált perének áldozatul eső, letartóztatott Rubasov története megpróbálja megértetni azokat az emberi sorsokat, amelyeket bűnök és szenvedések terheltek, de olyan hitek mozgattak, amelyeknek valódi lényegéről ma is érdemes töprengenünk.
Bemutató időpontja: 2004. február 29., Budapesti Kamaraszínház – Ericsson Stúdió
*
Hangoskönyv
Koestler, Arthur: Sötétség délben
(Rátóti Zoltán előadásában)
2009, TITIS Tanácsadó Kft.
libri.hu
Nagyon nehéz helyzetben vagyok. Több okból is. Egyrészt ez Arthur Koestler (Kösztler Artúr) talán legfontosabb könyve, de bevallom az Alvajárók jobban tetszett. Másrészt nagyon filozofikus, sok gondolat van bele gyömöszkölve. De úgy érzem, hogy ezek a gondolatok döntő többsége mára kissé másodlagos frissességűvé vált. Faludy azt írta a könyvről, hogy a kiadásakor mindenki úgy gondolta, hogy irodalmi Nobel-díjat fog érte kapni. De pár év múlva kiderült, hogy Orwell fikciós diktatúrája időt állóbb, mint Köszler valós világa. Harmadrészt idéznem illenék a könyvből, de elektronikusan nem találtam meg és a hangoskönyvből nehéz kimazsolázni a dolgokat.
Kösztler igazi rejtői életű ipse volt, csak ő megúszta, hogy a munkaszoláglatban megöljék. Harcolt a spanyol polgárháborúban, belépett az idegen légióba, ahonnan megszökött. 1940-ben belépett az angol hadseregbe is. Hithű kommunista volt. 1931-ben belépett a Német kommunista pártba, majd 1932-ben a Szovjetúnióba emgirált. ’32-’33 között keresztül kasulta a SZUt és rájött, hogy a propaganda köszönő viszonyban sincs a valósággal. Gyorsan ki is ábrándult a rendszerből. Az 1936-os Sztálini tisztogatások és a Sztálin-Hitler paktum hatására 1938-ban kilépett a pártból. Ilyen háttérrel meglehetősen jó képet alkothatott a kommunista diktatúra működéséről. Maga a könyv a Sztálini tisztogatásokról szólnak. Pontosabban arról, hogy azok az emberek, akik a forradalom ideológiai vezetői voltak, miért vallottak be olyan bűnöket, amit nyilvánvalóan nem követtek/követhettek el.
Valószínűleg Kösztler könyvének 1945-ös francia kiadása ébresztett rá egy csomó franciát, hogy nem akarják megválasztani a szemellenzősen moszkovita francia kommunista pártot (forrás). A mázlisták! Megúszták! 1956 után pedig minden ny-európai országban leáldozott a kommunista pártoknak.
A könyv 4 fő részre tagolódik. Rubasov, a korábbi nagy forradalmár, Lenin közeli kollegája a főszereplő. Az első fejezet a letartóztatásáról szól. A másodikban Ivanov, a korábbi elv- és bajtárs hallgatja ki. Megpróbál a kommunista elhivatottságára hatni. A harmadikban Gletkin, az új seprű hallgatja ki, igazi szembevilágítós, aludni nemhagyós megoldással. A negyedikben kivégzik. Érdekes, hogy a tárgyalásról nem nagyon esik szó. Csak egy újságcikk felolvasásából tudhatunk meg információ morzsákat erről. Nem mellékesen jegyzendő meg, hogy Ivanovot menet közben kivégzik, pont a Rubasovval való finomkodása miatt.
A könyv nagy részét párbeszédek, elmélkedések teszik ki. Hol magával társalog (a „grammatikai fikció”-val), hol visszaemlékszik, hogyan áldozott fel gondolkodás nélkül bárkit és mindenkit (szerelmét, hithű kommunistákat), amikor a párt vélt érdekei úgy kívánták. Diskurzusok Ivanovval az okokról, amik idáig vezettek. Kérdezz-felelek Gletkinnel, a martalóccal, aki ideológiailag kevéssé kiművelt, de a bikacsök nála van.
Az egész valahogy nincs rendben. A börtön túl steril, rendezett. Citromkarikák a teában? 1930 körül, amikor semmi sem kapható??? Az is vicces, ahogy a börtönben „morzéznak”. 5×5-ös négyzetben sorolják fel a betűket és a számpárokat kocogtatják le. Nem hinném, hogy angol ABC alapján üzengetnének egy szovjet börtönben. Az oroszban viszont 33 betű van. Azon is jót kacagtam, hogy Kösztler feltételezi, hogy Sztálin éjjeli szekrényén ott vannak Machiavelli könyvei. Persze! Kac, kac… Közvetlenül a Lenin összes mellett. A postarabló Sztálinról valahogy nem tudom elképzelni, hogy az a nagyon olvasós típus lett volna. Ő inkább már Gletkin féle volt.
Egyszer Rubasov új cella szomszédot kap Riff van Winkle személyében. Aki külföldi bevándorló. Az otthoni forradalom leverése után 20 év börtönt kapott. Kiszabadulásakor emigrált a Szu-ba, ahol rövid úton bebörtönzik. Faludy görög kommunista emigránsai jutottak eszembe, akik Magyarországra szöktek, hogy itt majd kiképzik őket. Rövid úton Recskre internálták őket. Egy jó ideig vígan voltak, amíg valaki el nem magyarázta nekik, hogy miért vitték oda őket. Utána már néma csöndben maradtak.
A regény végén már-már sajnáljuk Rubasovot. De nem kell. Milliókat ölettek meg, kegyetlenül leszámoltak mindenkivel. Embertelen és brutális rendszert építettek fel. Megérdemelték egymást.
Rátóti Zoltán nagyon jól adja elő a darabot. Nem túljátszott, de nem is egysíkú. Kár, hogy az összekötő zenéket a fejezetek elejére tették. Lassítja, nehezíti a keresést. Szerencsére csak pár rövid konga ütés.
Aki többet szeretne tudni a történelem eme setét korszakáról, annak tudom ajánlani. Aki a diktatúrák természete után érdeklődik, annak inkább Orwell-t javaslom. Nála is inkább az 1984-et. Az Állatfarmi inkább hasonlít erre a regényre. A műről egy érdekes és meglehetősen részletes elemzést találtam.
Világosodjunk fel minden nap!
*
Az első nő, akinek a Modern Művészetek Múzeumában önálló kiállítása volt
Sötétség délben: magyar volt a múzsa
A minap elhunyt magyar keramikusnőről, Zeisel Éváról kevesen tudják, hogy börtönélményei szolgáltatták a muníciót Arthur Koestler Sötétség délben című világsikerű regényéhez.
„Az amerikai kerámia úttörője”, „az organikus modernizmus nagyasszonya” – írták a kritikusok a december 30-án 105 éves korában New Yorkban elhunyt magyar iparművészről, Zeisel Éváról. A Striker Évaként anyakönyvezett lány (aki 1938-ban vette fel második férje, az osztrák Hans Zeisel ügyvéd nevét) híres családba született: édesanyja egyik fivére, Polányi Károly neves közgazdász és szociológus, a másik, Polányi Mihály pedig máig nagy hatású filozófus. Striker Éva a budapesti Képzőművészeti Akadémián festészetet tanult, ám végül a kerámiához pártolt, és fiatal formatervezőként a Kispesti Kerámiagyárban kezdett dolgozni. Ezután számos európai városban élt és tervezett, legfőképp az art deco szellemében (a németországi Schrambergben utcát is elneveztek róla). 1936-os moszkvai letartóztatásakor már nem élt együtt első férjével, Alex Weissberg osztrák kommunista fizikussal, aki szintén börtönbe került.
Egy ideje tudni már – amint azt Márton László hat évvel ezelőtt megjelent monográfiája is említi –, hogy Arthur Koestler Sötétség délben című, 1940-ben megjelent regénye igen nagy mértékben épít Zeisel börtönélményeire – olvasható a HVG 2008. november 11-én megjelent számában. Az 1930-as évek szovjetunióbeli tisztogatási hullámát, kirakatpereit bemutató mű a bolsevik forradalom vezéregyéniségét, a Kommunista Internacionálé egykori elnökét, a kegyvesztetté vált, és 1938-ban kivégzett Nyikolaj Buharint, illetve az ő koncepciós perét idézte fel, és megjelenése óta világsiker.
Zeisel Éva hatása a világhírű íróra, kis túlzással, már az iskolában elkezdődött – derül ki Striker Sándor irodalomtörténész, a keramikusnő unokaöccse három évvel ezelőtti (Eva Striker-Zeisel és Arthur Koestler – hetven év barátság című) tanulmányából. Mindketten a budapesti Körönd (ma: Kodály körönd) környékén születtek. Zsidó származású, asszimilálódó családjaik – a Striker és a Koestler família – olyannyira jó viszonyt ápoltak, hogy Artúrt a szülei beíratták Éva édesanyjának, Polányi-Striker Laurának a kor új nevelési módszereit követő, gyermekközpontú reformiskolájába.
„Hogy agyonlője Sztálin elvtársat a párt következő kongresszusán”
Újra keresztezte egymást sorsuk két évtized múlva, 1929-ben Párizsban, amikor a tanulni és világot látni vágyó Éva felkereste az akkor éppen ott újságíróskodó Koestlert. Egymás melletti szobában laktak egy kis panzióban, és a találkozás kapcsán a nőimádó, saját bevallása szerint háremet tartó író azt jegyezte fel szomszédjáról, hogy „sötét hajú, lélegzetelállítóan szép lány volt”. Ezután az 1930-as évek elején, a Szovjetunióban futottak újra össze, majd az évtized végén Londonban találkoztak ismét.
Addig azonban sok minden történt: A keramikusnő megjárta Sztálin, a spanyol polgárháborút közelről követő, baloldali újságíró pedig Franco börtöneit. Londoni találkozásuk során osztották meg egymással élményeiket, és az íróra olyan hatást gyakoroltak barátnője hányattatásai, hogy visszaemlékezései második, 1954-ben megjelent kötetében hosszan ecseteli is azokat. Innen tudható, hogy Évát azzal vádolták: „horogkereszteket komponált tömeggyártásra kerülő teáscsészéinek mintáiba, ágya alatt pedig két pisztolyt rejtegetett azzal a szándékkal, hogy agyonlője Sztálin elvtársat a párt következő kongresszusán”.
Elfogatásának valódi oka az lehetett, hogy a Moszkva közelében működő dulevói porcelángyár művészeti igazgatójaként dolgozó – akkor már férjétől külön élő – Éva az 1919-es Magyar Tanácsköztársaság egykori népbiztosánál, a Szovjet Találmányi Hivatal akkori elnökénél, Hevesi Gyulánál lakott, aki albérlője szobájában rejtette el revolverét – írja az említett HVG-cikk. Az emiatt a moszkvai börtönbe került iparművészt a fogság megviselte, felvágta az ereit – írta Koestler. Mindez nem került bele az 1940-es regénybe, az viszont igen, hogy „tőle hallottam először saját tapasztalatokon alapuló, hiteles információkat arról, hogy milyen módszerekkel csikarnak ki a foglyokból vallomásokat a GPU (Állami Politikai Igazgatóság) börtöneiben”.
A szovjet börtönök titkos módszerei
Így lett a Sötétség délben kínzásrepertoárjának része a főszereplő Rubasovot sújtó alvásmegvonás, amellyel a foglyokat könnyen befolyásolható állapotba hozzák. De ezen és például a fali morzézáson kívül a regény legfontosabb eleme, mondhatni fő motívuma is Éva beszámolójából származik. Az tudniillik, hogy Rubasovot, akárcsak Buharint, rávették: a párt és a szovjet nép érdekében áldozza fel magát, valljon be el nem követett bűnöket – felforgató tevékenységet –, majd kivégzik. Rabsága alatt Évát a GPU arra próbálta rávenni, hogy megtért bűnösként szerepeljen az előkészületben lévő Buharin-per tárgyalásán – elismerve, hogy ő is benne volt a Sztálin-ellenes összeesküvésben.
Erre már nem került sor, mivel a „jobboldali trockista elhajló” Buharin 1938. márciusi perének idejére a keramikus már kiszabadult a börtönből. Máig nem tudni, vajon ezt édesanyja befolyásos körökben való közbenjárásának, netán nemzetközi nyomásnak köszönhette-e. Koestler mindenesetre a rajta keresztül megszerzett ismereteket gyúrta egybe saját, a sevillai börtönben szerzett emlékeivel, valamint Buharin életrajzi adataival.
Mindezek ismeretében talán meglepően hangzik, hogy az 1940-ben megjelent regény „múzsája” Koestler 1983-as önkéntes haláláig kezébe sem vette a művet, és amikor végre rászánta magát, az nem nyerte el a tetszését. Valószínűleg azért sem, mert az iparművésznő egész életében távol tartotta magát a politikától. A New Yorkba költöző és két gyermeket nevelő Zeisel 1947-ben az első nő lehetett, akinek önálló kiállítást rendeztek a Modern Művészetek Múzeumában. Amerikában dísztárgyak mellett főzőedényeket és étkészleteket is tervezett, az utóbbiak közül egyik, 1952-ben kitalált szettje elnyerte „a leggyorsabban értékesített étkészlet” címet.
– mi –
http://mindennapi.hu/cikk/kultura/sotetseg-delben-magyar-volt-a-muzsa/2012-01-02/11479
*
Életrajz – pályakép
http://hu.wikipedia.org/wiki/Arthur_Koestler
*
PRO PHILOSOPHIA FÜZETEK
TÖRTÉNET-ÉS KULTÚRBÖLCSELETI ALMANAH
2005/3.
TARTALOM
A tudomány filozófusa
Heller Ágnes: Heuréka!
Kollár József: A kiterjesztett elme mint holonikus rendszer
Szoboszlai Kiss Katalin: Arthur Koestler Platón-értelmezéséről
Bárkán György: Arthur Koestler, a pszichológus
Garaczi Imre: Nyelv és kreativitás, avagy megjavítható-e az evolúció
Majoros György: Koestler determinizmusfelfogása
Molnár Melinda: A bohóc mai szemmel
Varga Emőke: A kód, a mátrix, a biszociáció – meg az illusztráció
Máté Zsuzsanna: A művészi kreativitás koestleri biszociativitása
és a befogadás teremtő terei
Identitások és utópiák
Szőcs Géza: Az elveszített opera
Márton László: Koestler zsidósága
Lee Congdon: Koestler’s Hungarian Identity
Bohár András: Sötétség: éjszaka, alkonyatkor és délben, avagy az utópiák alkonya (?)
Gábor Éva: Két magyar emigráns egymásra találása és együttműködése
a CONGRESS FOR CULTURAL FREEDOMban
Marczinka Csaba: A tizenharmadik törzs és a “tizenharmadik költő”
Politika és etika
Józsa Márta: A század torkán akadt értelmiségi
Jóna György: Diktatórikus struktúrák kialakulása és az általuk teremtett társadalmi
viszonyok jellegzetességei – a koestleri életmű alapján
Földesi Tamás: Artúr Koestler és a politikai felelősség
Szívós Mihály: Politika, irodalom, etika és tudomány Koestler Artúr munkásságában
Baracs Gabriella: Erkölcsi attitűdök nyomában, avagy aktuális-e ma
http://www.c3.hu/~prophil/profi053/TARTALOM.html
*
Koestler konferencia
http://www.koestler.hu/koestler011004.html
*
Koestler, ellenzék, baloldal
2006. február / Dalos György
A magyar szamizdatnak nincs születésnapja. Kéziratforgalom mindig is volt. Osztálytársam, Bázel Péter 1955-ben nyomta kezembe Márai Sándor Halotti beszéd ének gépírt példányát. Akkor hallottam először a szerző nevét, s mert a gyűrött papírlapot másnap vissza kellett szolgáltatnom, körmölni pedig nem volt kedvem, egyszerűen betanultam a költeményt. Hogy tilos volt-e vagy sem, a kérdés fel se merült bennem, mint ahogy azt se sejtettem, hogy a memorizálással korabeli orosz technikát gyakoroltam: Anna Ahmatova publikálatlan verseit évtizedeken át néhány jó barát biflázta be, s ha a költőnő tovább csiszolgatott rajtuk, berendelte valamelyik hívét és lediktálta neki az aktuális változatot. Közben az őspéldányt ágya alatt egy bőröndben őrizte.
Ez a fajta irodalmi feledésvédelem az adott időpontban kétségkívül maga volt a vakmerőség, ám a produktumot mégsem sorolhatjuk a szamizdat fogalomkörébe. Nem tartoznak oda a hatvanas és hetvenes évek fordulóján lappangó kéziratok sem, noha ezeket a belügyi szervek már kifejezetten inkriminálták. Haraszti Darabbér -pere 1973-ban még arról szólt, hogy vajon az író megmutathatja-e másnak, mint a lektornak kéziratát, s ha igen, hány olvasópéldányt készíthet belőle – függetlenül attól, hogy az imígyen kolportált mű államellenes kicsengésű-e, avagy sem. Az izgatási gumiparagrafusban egyébként sem a mi , hanem a hogyan volt mérvadó. A kéziratot egyáltalán nem kellett olvasás céljára átadni, elég volt, ha szerzője hozzáférhetővé tette . Elég volt, ha a delikvens nem zárta kulcsra az asztalfiókját.
A hatóság kobzási szenvedélye egyébként nem ismert világnézeti korlátokat. 1970 tavaszán bölcsészhallgatóknál eretnek célzattal összeszedett Lenin-idézeteket foglaltak le és kezeltek bűnjelként. Két évvel később a Tizenkét pont nak a Kiscelli Múzeumban kinyomtatott reprint változatára tették rá a kezüket – s ez bizony, tekintettel március idusára, komoly gyúanyag volt. A tüntetést követő büntetőeljárásba bekerült Babits Mihály Petőfi koszorúi című költeménye, amely pedig eredetileg a korai Horthy-korszak képmutatása ellen íródott. („A bilincses ajak rab szavakat hadar, / csak a vak megszokás s a süket hivatal / hozza koszorúit.“)
A hetvenes évek kézirateljárásai többnyire blamázzsal végződtek – gondolok itt a Haraszti-peren kívül a Konrád–Szelényi-afférra, vagy a Fehér Ferenc elleni, szintén dugába dőlt rendőrcsínyre. A rendszer vezetői nem szívesen kockáztatták a legvidámabb barakk jó hírét néhány renitenskedő értelmiségi miatt. Az irodalom állami ellenőrzéséhez nem volt szükség külön cenzúrahivatalra, hiszen a kiadók és folyóiratok apparátusa egyszerre végezte a művek átengedését és megszűrését. A konfliktus megelőzésében eminens szerep jutott maguknak a szerzőknek. Egy irodalmi funkcionárius ezt akkoriban úgy fejezte ki, hogy a párt és az állam a művekben érvényesíthető politikai vagy esztétikai másság arányát „íróink judiciumára“ bízza, Vagyis kialakult egy Kelet-Európában egyedül álló tárgyalásos helyzet, amelynek fejében az szerzők zöme tudatos öncenzúrát gyakorolt.
Akik akkoriban a hivatalos – támogatott vagy tűrt – kultúrán kívül álltak, azok természetesen nem mentek bele tartalmi kompromisszumokba. Ez a magatartás lehetett dicséretes, de hatékonynak alig volt nevezhető. A legvékonyabb géppapír hét példány sokszorosítását tette lehetővé és ebből a hatodik és hetedik inkább sejthető, mint olvasható szövegeket eredményezett. Az akkortájt importált másolókészülékek, amelyeket az előnyben részesített Rank Xerox márkáról xeroxnak neveztek, állami munkahelyeken – márpedig melyik munkahely nem volt az? – kulcsra zárt helyiségben az igazgató vagy a párttitkár felügyelete alá tartozott. Hans Magnus Enzensberger ezt a szocialista országokra jellemző helyzetet Baukasten für eine Theorie der Massenmedien (Építőkockák egy tömegkommunikációs elmélethez) című tanulmányában akként jellemezte, hogy íme a példa Marx ama tételére, miszerint a termelési viszonyok gátjává válnak a termelőerőknek. A másolás cenzúrája, amely csak 1985 végén oldatott fel, nehezítette a hivatali ügyintézést, és ezzel gazdaságilag is komoly károkat okozhatott.
Nem véletlenül idézem épp Enzensbergert és az ő elméletét. Nevezett tanulmányt a Kossuth Kiadó fordíttatta le velem 1971-ben egy az újbaloldalról szóló tanulmánykötet számára. Az akkori langy reformlégkört fagyosabb szelek követték, a csaknem kész könyvet 1973-ban leállították, helyette Köpeczi Béla akadémikus eredetileg „marxista előszónak” szánt, könyvvé bővített polemikus esszéje jelent meg, benne a betiltott műből vett idézetekkel. Ami pedig a mondott „xeroxot“ illeti: az Enzensberget-tanulmányt Szekfű András barátom mentette meg, titkon lemásolva a Tömegkommunikációs Kutatóintézet készülékén. Mi több: szakszövegként még honoráriumot is kiutaltatott nekem a bűnös szöveg magyarításáért.
Mindezt azért kell külön említenem, mert nem szeretnék sem idealizált, sem pedig túl drámai képet festeni az akkori helyzetről. A pesti értelmiségnek abból a rétegéből, amelyhez tartoztunk, nem hiányzott a civil kurázsi és az alternatív kultúra vágya sem. A várható büntetés biztosan kellemetlen volt: utazási, publikációs és egyéb korlátozások sejlettek fel a horizonton. Ám, hogy ismét Ahmatovát idézzem, ezek már „vegetáriánus idők“ voltak, s az embernek, ha hazugság nélkül akart élni, nem kellett okvetlenül mártírszerepre készülnie. Helyzetünket világok választották el a szomszéd országbeli sorstársainkétól.
1976 nyarán felejthetetlen orosz barátom és moszkvai vendéglátóm, Naum Grebnyev elvitt engem Julij Danyielhez, aki akkor a Walter Ulbricht utcában lakott, helyesebben dekkolt, mert az öt éves mordviniai táborból szabadulva nem rendelkezett lakhatási engedéllyel a szovjet fővárosban. Danyiel annak idején Andrej Szinjavszkijval együtt azért került lágerbe, mert műveit álnéven nyugaton publikálta. Élettársa, Uvarova asszony adott most neki menedékjogot és a hatóságok tapintatosan szemet hunytak e gesztus fölött. Egy kazah disszidens üldögélt még nála, hármasban vodkázgattunk. Julij egyszer csak megkérdezte: mennyit ültem én mint másként gondolkodó? Fülig vörösödve vallottam be, hogy mindössze huszonöt napot. Mire ő rám nézett szomorú szempillantással, és annyit jegyzett meg: „Örüljön, hogy nem többet.”
A magyar ellenzéki értelmiség elszántságának tehát nem annyira a kockázat, mint inkább az ellenirodalom műszaki előállításának nehézségei szabtak határt. Persze, hogy akadtak heroikus vállalkozások, hiszen valaki gépelte és terjesztette Bence György és Kis János – közös álnevükön Marc Racovski – tanulmányát az általuk szovjet típusúnak nevezett társadalmakról Zsille Zoltán maga rótta papírra nevezetes „Kurva anyját a vasútnak!” című tanulmányát, amelyet „Kurva anyját a vendéglátóiparnak!” című pamfletje követett. Kenedi János fáradhatatlanul foglalta ezer oldalba a Profilt, a visszautasított kéziratok antológiáját, Kornis Mihály pedig úttörő vállalkozásba kezdett a majdnem száz szerzőt foglalkoztató Naplóval, amely három példányban vándorolt lakásról lakásra. Ám a Napló inkább afféle Csittvári Krónika volt, egy közérzet belső közlönye, mint ahogy a hetvenhat résztvevővel készült Bibó-emlékkönyv is kevesek olvasmánya maradt.
A korai magyar szamizdatot magántevékenységként művelték, szervezet nem állt mögötte. Voltaképpen egyszemélyes kisvállalkozók voltunk. Ilyen volt Lukin Gábor magyar–angol szakos egyetemi hallgató, aki huszonévesen magánszorgalomból fordította le a Sötétség délben t. A roppant szellemi kalandra Lukint családi hagyományok predesztinálták: felmenői közé sorolhatta Molnár Ferencet, Sárközi Mártát és az 1967-es rendőri felügyeletbe belepusztult kiváló történészt, Horváth Zoltánt. Lukinékat ezenfelül szoros szálak fűzték a Bibó családhoz. Mégis azt hiszem, a döntő lökést Petri György mágikus személyisége adta neki. A kéziratot mindenesetre a költőnek nyújtotta át 1976 késő őszén, a Fiatal Művészek Klubjában lektorálásra, Petri pedig a már szerkesztett szöveget velem olvastatta el, hogy főleg az orosz nevek írásmódja és a szovjet terminológia szempontjából ellenőrizzem.
Arthur Koestler nevét először Sándor Kálmán Tolvajok kertje című, egyébként méltatlanul elfeledett regényében olvastam. Egy koncentrációs táborból szabadult, túlélő Häftling gyűjti be a könyvet az amerikai megszállási övezetben. A harcos kommunista szerző mindössze annyit jegyez meg, hogy a Sötétség délben szovjetellenes írásmű. Később, Vértes György József Attila és az illegális kommunista párt című művében bukkant fel a név. Koestler itt József Attila rossz szellemei közé soroltatott, ami nem csoda, lévén, hogy Vértes pamfletjében mindenek előtt a költőnek a KMP-vel megélt konfliktusát igyekezett, nem túl meggyőzen, az utóbbi javára átértelmezni. A hetvenes években, amikor már tudatosan vadásztam a tabunak számító irodalomra, német nyelven kezembe került Koestler önéletírá sa is, de megvallom, kevéssé bilincselt le.
Ennek oka az lehetett, hogy akkortájt már hitelesebb forrásokból igazíthattam ki a Szovjetunióról alkotott képemet. Mindenek előtt Sinkó Ervin grandiózus moszkvai naplójára gondolok, amelynek újvidéki magyar nyelvű kiadását akkoriban ronggyá olvastuk. A szovjet feleségek révén ugyanakkor eljutott Pestre egy sor emigráns kiadvány, így Szolzsenyicin Gulág szigetcsoport ja, Roj és Zsoresz Medvegyev történeti tanulmányai, Andrej Szaharov publicisztikája, a Granyi, a Kontinent, a Russzkaja Müszl és más folyóiratok. Azt hiszem, túl voltam már Alex Weissbergnek, Koestler harkovi barátjának Boszorkányszombat című emlékezésén is, amelyet Vezér Erzsébet ajánlott elolvasásra és Margarete Buber-Neumann könyveiből tudtam, milyen lehetett, ha az embert 1941 tavaszán a GPU átadja a Gestapónak. Nem sokkal a Sötétség délben előtt megrendítő irodalmi élményben lett részem: elolvastam Borisz Pilnyak A hadseregparancsnok halála (Szmerty komandarma) című kisregényét. Ez a Novij Mir 1925-es évfolyamában megjelent és azonnal be is tiltott írás arról szól, miként kényszerítették a pártfegyelem eszközével Mihail Frunze hadügyi népbiztost arra, hogy alávesse magát egy gyomorműtétnek, amely halállal végződött. Pilnyaknak, aki utóbb maga is a tisztogatások áldozatául esett, talán elsőnek sikerült megragadnia az ad abszurdum párthű magatartás pszichikai hátterét.
Koestler művében nagyra értékeltem a személyiségtorzulás pontos rajzát, a logika tragikumának ábrázolását, a terrorgépezet önpusztító mechanizmusának leírását, noha sokalltam benne a kommentárokat. Ezek némelykor oly kísértetiesen találóak voltak, hogy megkérdőjelezték számomra a Szovjetuniót beutazó Koestler naivságát. Szerencsére az önéletrajz egyik szálából – a Nagyezsda-szerelemből – arra következtettem, hogy Rubasov figurájának egyet-mást önmagából is kölcsönadott az író. Ennek azért tulajdonítottam jelentőséget, mert a memoárjaiban világfias biztonságú Koestlernek nem akartam elhinni, hogy minden személyes érintettség nélkül nyúl ehhez a pokoli témához. Úgy gondoltam, hogy az orosz szenvedéstörténet megértéséhez még az abban ártatlan embernek is minimális bűntudatra van szüksége.
Fenntartásaimmal együtt csodáltam a regény intuitív erejét. Valamivel később, amikor ellenzéki körökben Vincent Savarius alias Szász Béla Minden kényszer nélkül című könyve lett a titkos bestseller, a Rajk-per előkészítésének krónikája sokszorosan visszaigazolta a Sötétség délben kihallgatási epizódjait. És persze csodáltam Lukint, akiben elég alázat volt ahhoz, hogy valamire való publicitás nélkül vállalkozzék e gigászi feladatra. Imponált nekem, ahogy félig ironikusan, félig komolyan Edition Enerva néven jogi személlyé avatta magát és fedőlapot kreált az ősszamizdathoz, megadva ezzel a kiadvány iparosítás előtti báját.
A Lukin-vállalkozás nem lett könyvsiker. A fordító illegálisan kiküldte Koestlernek Londonba, s az író támogatólag továbbította a müncheni Újváry–Griff kiadóhoz, ahol azután elsikkadt. A Petri lektorálta változat sokáig lappangott Budapesten, de mire a szamizdat nyomdákra és terjesztő apparátusra tett szert, a célba vett tabumű már Orwell 1984-e volt, amelyből párhuzamosan három fordítás is készült, s amelynek kiadási jogáért a Demszky-féle AB és a Krassó teremtette Magyar Október hajba kapott egymással. A rendszerváltás utáni szabad Orwell éppúgy az Európánál jelent meg új fordításban, mint a Koestler-regény cenzurázatlan kiadása. Megvallom: ebben utólag némi igazságtalanságot éreztem.
Néhány futólagos megjegyzés kívánkozik ide arról, hogyan olvastam én ezt az irodalmat akkor, és mit gondolok róla ma. Ez a kérdés szükségképpen a szocializmus vagy a kommunista utópia irodalmi feldolgozására, e feldolgozás tárgyára, s a tárgyhoz való viszonyomra is vonatkozik. A kilencvenes évek nyilvános vitáiban a bal- és jobboldal szembenállása következtében ez a téma is polarizálódott. Manapság az ember nem lehet csakúgy ukmukfukk bal- vagy jobboldali, hanem világnézetének megfelelően állást kell foglalnia a Nemzeti Színház, a kettős állampolgárság, a könnyű drogok, a globalizáció, Wass Albert, a valóságshow és a társadalombiztosítás ügyében.
Koestlernek nem ez volt a problémája. Jóllehet a Sötétség délben a hidegháború idején az antikommunista irodalom vezérhajójának számított, az én olvasatomban a csalódott baloldaliság klasszikus attitűdjét testesítette meg. Ugyanez mondható el a másik tiltott gyümölcsről, az Ezerkilencszáznyolcvannégy ről. Mindkettő azt kéri számon a rendszeren, amit az utópia eredetileg ígért. Mi lett a szabadságból, egyenlőségből, testvériségből, hová fajult az emberiség évezredes álma? Vagyis megírják az igazat, de maró szatírájuk vagy morális felháborodásuk nem a polgári világ apológiája. Abban a tekintetben pedig, hogy mi legyen már most az emberiséggel, tökéletesen magunkra hagynak bennünket. Ezt nem vehetjük tőlük zokon, ők megtették a magukét.
A hagyományos baloldaliság legalábbis Európában a nyolcvanas évek végén súlyos hajótörést szenvedett. Mint politikai reflexeiben, érzelmeiben és kulturális kötődéseiben baloldali íróember, én ezt a kudarcot sajátomként fogom fel. Nem csak azért, mert személyes értékeim devalválódtak, hanem azért is, mert a változások az eredeti konstellációtól független apokaliptikus formákat öltenek és a fél planéta szenvedését tartósítják. Mint Brecht írja: „Ha egy nagy ember háza összeomlik, / sok kicsit maga alá temet. / Aki nem osztozott a nagyok örömében, / most balsorsukban osztozik. / A zuhanó szekér / a verejtékező igavonót is / magával rántja / a szakadékba.” **
Amikor baloldalinak vallom magamat, szeretném, ha ez nem egyszerűen a mindenkori, efemer jobboldalisághoz képesti önmeghatározás lenne. A nézetrendszer, amelyben felnőttem, magából a humánumból, a haladásba vetett reményből, az értelmes gondolatból sarjadt ki és vált állami monopólium gyanánt néhány évtized alatt emberellenes diktatúrák, despotizmusok martalékává. Önkiigazító kísérletei rendre kudarcba fulladtak. Reformereik gyakran akasztófán, szerencsésebb esetben külső vagy belső számkivetésben végezték.
De vajon baloldali specialitás-e az emberi jó szándék elkorcsosulása? Nem ismer-e hasonlót a nemzeteszme, a kereszténység és talán az iszlám kezdettől fogva az Al-Kaida ideológiája volt? Ha nyomon követjük az eredetileg emberjogi antikommunizmusnak a kelet-európai fordulat utáni funkcióváltását, csak csodálkozhatunk: mi mindenre jó egy elmúlt korszak sokértelművé lett vegyes világnézete.
Ösztönöm azt mondja, ha semmi nem jön közbe, e különféle nézetrendszerek tartósan és civilizáltan fognak együtt élni. A gyilkos indulatokon előbb-utóbb úrrá lesz a ráció, a teljes következetesség luxusáról mindegyik fél lemond, a polgárok pedig fölösleg izgalmak nélkül élik a politikusoktól független életüket. S hogy aztán mi jön? Ha hihetünk József Attilának: „Majd játszunk békés állatok gyanánt / és emlékezni, s meghalni is jó lesz.”
*
SPIRA VERONIKA
Hol az Ígéret Földje?
Arthur Koestler: Sötétség délben
Európa – Reform közös kiadás 1988.
Fordította: Bart István
„– Miért csukták le?
– Politikai elhajlás.
– Brávó! A farkasok
felfalják egymást!”
(Rubasov és a cári tiszt párbeszédéből)
Arthur Koestler (1905-1983) „magyar születésű, frankofil angol író” volt, ahogy magát ironikusan-komolyan nevezte. Ez a felsorolás azonban korántsem teljes, hiszen ki kell egészítenünk azzal, hogy 35 éves koráig kizárólag németül írt, ugyanis olyan monarchiabeli kétnyelvű zsidó család szülötte, amely éppolyan otthonosan mozgott Pesten, mint Bécsben, a magyar nyelvben, mint a németben. Leghíresebb regénye, a Sötétség délben, a közelmúltban jelent meg magyarul, közel félszázaddal azután, hogy világsikert vívott ki magának. Az elismerés tartósnak bizonyult, azóta is a század legfontosabb regényei között tartják számon.
www.spiraveronika.hu/koestler.pdf
*
Arthur Koestlerrel beszélget Ignotus Pál
A hangfelvétel szövege
(Elhangzott az Amerika Hangja 1967. december 20-i adásában)
(Most londoni munkatársuknak Ignotus Pálnak Koestler Arthurral, a budapesti születésű világhírű íróval folytatott beszélgetését hallják.)
I.P.: Koestler Arthur londoni házában üldögélünk, a nappaliban, szemközt a kandallóval és egy bögő tehenet ábrázoló szép Courbet-képpel a házigazda társaságában, meg egy barátunkéban, aki a beszélgetést Amerika Hangja részére hangszalagra veszi.
Nem kell bemutatnom, így illenék folytatnom, ha igaz volna, de nem igaz. Igaz, hogy Koestler Magyarországról indult világhírű író és aki tudja, hogy mi magyarok milyen görcsös kíváncsisággal tartjuk számon volt honfitársaink nemzetközi sikerét, fölteheti, hogy Koestler viselt dolgairól többet tudnak a budapesti FÉSZEK Klubban, mint akár itt Londonban, akár pedig abban a tiroli faluban, ahol a nyár javarészét tölti. Ez az ösztönszerű vagy beidegzett elképzelés a pestiek minden tudásáról azonban ez esetben tarthatatlannak bizonyul. Íróról mégsem tudhat sokat, aki a műveiről legfeljebb, ha harangozni hallott, s a magyar az a nyelv, amelyen Koestler Arthurnak egyetlen könyve nem jelent még meg, sem Magyarországon, sem pedig, mint megannyi más messzire szakadt magyar írónak, a Nyugaton. Be kellett érnie ötvenegynéhány más nyelvvel, ami azonban azt hiszem, fáj neki. Mert noha soha nem írt magyarul, mégis a magyart érzi anyanyelvének, s nagyon tudatában van annak, hogy a magyar kulturális közösségnek többet köszönhet, mint azt, hogy történetesen annak a táján született. Önának nem egy fejezete tanúsítja ezt. Most is erre irányul első kérdésem: Mondd volt-e a magyar életnek és a magyar irodalomnak valamiféle tartós hatása pályád alakulására és meg tudnád-e határozni, hogy micsoda.
A.K.: 9 éves koromig éltem Magyarországon, aztán a szüleim Bécsbe mentek. Emlékszem arra, hogy Ady volt az első igazi út, félig élet, vagy Ady volt az első irodalmi élményem, és magam is csodálkozom, hogy még tudok akármilyen rozsdásan magyarul beszélni, de nem tudom kifejezni a nüanszokat, de dacára annak, hogy fizikailag Magyarországon kívül éltem, a kontaktus mindig megmaradt.
I.P.: Aki téged személyesen ismer, az tudja, hogy magyarul nagyon folyékonyan beszélsz, ha időnként botladozol is benne. Hadd áruljam el itt azt a titkot, hogy mi ketten mindig magyarul beszélgetünk és azt hiszem, affektációnak éreznők, más nyelven beszélni, hogyha nincs valami más anyanyelvű személy jelen. Az az érzésem, hogy a későbbi kapcsolataid a magyar élettel, olyan hatást tettek rád, amelyek valahogy kiegészítve a 9 éves gyerek emlékeit mégis jelentettek valami külön színt. Az önodban egy különös hosszú névsora szerepel azoknak, akikkel kapcsolatba kerültél. Ilyenek, mint József Attila és Karinthy Frigyes, mint Hatvany Lajos és szegény agyonvert Havas Endre, és főképp, aki mintegy összekötőd volt a magyar kulturális élettel, Németh Andor.
A.K.: Annak dacára, hogy csak pár hónapot töltöttem ’34-’35-ben, próbáltam követni, hogy mi történik otthon, és ebben persze a Németh Andornak, a Németh Bandinak nagyon nagy hatása volt, úgyhogy az irodalom kritikát, az irodalom méltánylását nagy részben tőle tanultam.
I.P.: Azt hiszem, hogy érdemes volna egyszer magyarul egy könyvet írni arról, hogy ki mit tanult Németh Andortól: amiben valami érdekeset, szépet, furát fölfedezett, arra reagált. És azt hiszem ennyiben volt kalauza Koestlernek, József Attilának, kicsit Karinthynak, némelykor nekem, úgy éreztem én.
A.K.: De mennyire volt hatása az Attilára a Bandinak?
I.P.: Amikor a Szép Szót terveztük, igaz, hogy József Attila, noha nem akart az lenni, nagyon szeszélyes volt, de egyik pillanatában azt mondta; én legjobban azt szeretném, ha az egész Szép Szót elejétől végéig a Németh Bandi írná. Szóval voltak ilyen pillanatai is, az biztos, hogy rengeteget tanult tőle, és borzasztóan ragaszkodott hozzá. József Attilával te szintén barátságban voltál. Meg is örökíted az önodban. Érdekes az, hogy azt hiszem a te fordításaid, amelyeket Laurie Lee segítségével készítettél, voltak az első József Attila-fordítások, amelyek angolul megjelentek. Nem mondom, hogy kifogástalanok, de azt hiszem, hogy mindmáig a legjobbak azok közül amelyek megjelentek. Azonkívül, hogy szeretted József Attilát, el tudnád mondani, hogy mi vitt arra, hogy megpróbáld lefordítani, és hogy ez milyen eredménnyel járt?
A.K.: Hát én próbáltam, próbálkoztam, de én azt hiszem, hogy nem sikerült. Ischiában, Ischia szigetén a szomszédom a Wystan Auden volt, a költő, azt hiszem most Angliának a legjobb költője. Én elolvastam neki a fordításokat. Mondta, hogy egész szép, egész szép, lelkesedés nélkül, nagyon érdekes, nagyon érdekes. Aztán elolvastam neki a magyar eredetit, úgyhogy hallotta a ritmust, a mély magánhangzókat, és amikor elolvastam neki két verset magyarul, akkor azt mondta: dobd el, dobd el ezt, ez a muzsika nincsen benne. Az értelemből valamit megpróbáltam áttenni, megmenteni, de azt a ritmust azt lehetetlen angolba áttenni. Az nem valami hamis szerénység, hanem a magyar nyelvnek a struktúrája olyan, hogy a zene a fordításban majdnem teljesen elveszik. Amikor elolvastam az Audennak a magyar eredetit, az egyike volt közöttük a Város peremén, és amikor odajöttünk, hogy dübörögnek a tehervonatok, hát hallod a kerekeket, és ő hallotta a kerekeket, hogy dübörögnek a tehervonatok. És akkor mondta, hogy ezt nem lehet, hiába. Nem lehet, ugye? Ez olyan mintha az ember zenét szavakban próbálni leírni.
I.P.: Igen.Ez nagyon érdekes, csak kissé ijesztő azok számára, akik próbálkoznak József Attila fordításával, de hát tudomásul kell venni.
quot;;quot;Georgiafont-family: