kb. 7 perc olvasás
Török Ervin: A szatíra diskurzusai a modernitásban
Az újraértelmezett szatíra
Varga Zoltán
A szerző célja a szatíra fogalmának újragondolása.
A Dr. Strangelove-tól a Britannia Gyógyintézetig, a Hófehértől a Támad a Mars!-ig nagy múltra tekinthet vissza a filmszatíra, amennyiben a szatírát olyan műfajként vagy hangvételként gondoljuk el – ez a legáltalánosabb értelmezése –, amely a gúny, a maró irónia és a groteszk vagy fekete humor segítségével lehetővé teszi az érdemtelen hatalmi képviselők, a politikai rendszerek és a társadalmi jelenségek nevetségessé tételét, megszégyenítését. A szatíra ilyetén megközelítésének felülbírálására, sőt, a fogalom markáns újragondolására invitálja az olvasót A szatíra diskurzusai a modernitásban című kötet.
A Szegedi Tudományegyetem Vizuális Kultúra és Irodalomelmélet Tanszékének oktatója, Török Ervin jegyzi a szatíra újszerű magyarázatára vállalkozó kötetet, amely az Apertúra Könyvek sorozatában megjelent meg, s a szerző korábban publikált írásait – illetve az átdolgozásukat – sorakoztatja fel. Hasonlóan az eddig megjelent Apertúra-könyvekhez, A szatíra diskurzusai a modernitásban is alapvetően azokat az olvasókat célozza meg, akik kellően járatosak a komoly elméleti ismeretanyagot és háttértudást feltételező szaktudományos nyelvhasználatban és a nem ritkán jelentős szellemi energia-befektetést igénylő gondolatmenetek követésében. Török Ervin kötete vállaltan az egyetemi hallgatók, oktatók és tudományos kutatók szűkebb körét szólítja meg.
A szerző célja a szatíra fogalmának újragondolása, s ehhez kiindulópontként sorra veszi a szatíra eddigi magyarázatait. Míg korábban latin verses műformaként, a regényforma elődjeként, illetve hangvételként közelítették meg, Török (át)értelmezésében a szatíra olyan „destrukciós gyakorlat”, amely a megnyilatkozás (legyen az irodalmi szöveg vagy filmalkotás) saját jelentésteremtő lehetőségeinek a határaira irányítja a figyelmet. A szerző szerint a szatíra „hatásossága abban áll, hogy a jelentésadás feltételeit bontja le, és megmutatja a diszkurzív gyakorlatok relativitását és átmeneti mivoltát.” A szatíráról vázolt téziseket követően a kötet esettanulmányokból áll; a szerző konkrét irodalmi műveket és filmeket elemez: Jonathan Swift, Henry Fielding, Denis Diderot és Mikszáth Kálmán írásait, illetve a francia és a cseh új hullám filmjeit, a Budapesti Iskola alkotásait és más magyar műveket a 70-es évekből.
A választott példaanyag feldolgozásában szembeötlő az aránytalanság a könyv mintegy kétharmadát megtöltő irodalmi és az utolsó harmadra maradó filmes elemzések között; igaz, az előbbi blokkban egy adaptáció, Keleti Márton Mikszáth-filmje, a Beszterce ostroma és az eredeti regény összevetése megelőlegezi a mozgóképek tárgyalását. Ezután következik a filmbarátok érdeklődésére leginkább számot tartó, egyben izgalmas állításokkal – kivált a klasszikus burleszk újraírásával és „roncsolásával” kapcsolatos megfigyelésekkel – szolgáló rész. A Zazie a metróban, a Százszorszépek és a Tűz van, babám! alapos elemzésén keresztül tárul fel a szatíra létesülésében kulcsszerepet játszó tényező: az egyes művekben kimutatható különböző stílusok és normák gyakorta diszharmonikus, feszültségteli érintkezése megkérdőjelezi, „kibillenti” az egyértelmű esztétikai hatást. A magyar filmekkel foglalkozó egységben, minthogy a szerző több filmet sorol elő, kevesebb hely marad a részletes analíziseknek – itt főként a Bástyasétány hetvennégynek jut az új hullámos filmekhez hasonló reflektorfény a kötetet kurtán-furcsán lezáró fejezetben.
Török Ervin a filmek tágabb kontextusát is fölvázolja, s ehhez gyakran idéz a filmelméletben tájékozott olvasók előtt jól ismert „húzóneveket” (Balázs Bélát, Eisensteint, Deleuze-t), illetve a modern film és a 70-es évek magyar filmje kapcsán Kovács András Bálint és Gelencsér Gábor alapszövegeire is rendszeresen hivatkozik. Ám ezzel együtt is feltűnő, hogy a filmmel foglalkozó fejezeteket is az irodalomtudományi nyelvezet és gondolkodásmód járja át – és az így keletkező fogalmi eklektika sem könnyíti meg az olvasó dolgát. Nagyon hiányzik a kötet végéről – a további tájékozódást segítő bibliográfiához hasonlóan – az áttekintést korrekt módon lezáró, az elemzésekből leszűrhető megállapításokat egybegyűjtő összefoglaló. A szatíra diskurzusai a modernitásban egységes egészként nem, sokkal inkább részleteiben inspirálhatja a felvetések továbbgondolását és az olvasó elmélyedését a szatíra értelmezési lehetőségeiben.
Apertúra Könyvek, 2015.
*
TAKÁCS DÁNIEL
A szatíra hatásmódjai TÖRÖK ERVIN: A SZATÍRA DISKURZUSAI A MODERNITÁSBAN
https://epa.oszk.hu/00000/00002/00207/pdf/EPA00002_alfold_2016_08_109-112.pdf
*
Bölcsészeknek kötelező – Török Ervin: A szatíra diskurzusai a modernitásban
Török Ervin A szatíra diskurzusai a modernitásban című kötetét filozófiai, irodalom- és filmtudományi előtanulmányok nélkül aligha fogja valaki elkezdeni olvasni, mivel idegen szavakkal bőségesen teletűzdelt, kifejezetten nehezen olvasható szöveggel van dolgunk. Valószínűleg már maga a cím kissé elrettentően hat, ám ha beleolvasunk a könyvbe a keményvonalas bölcsészek szíve egyszerre dobban meg az olyan szavak láttán, mint „dialektika”, „diszkurzív” vagy „destrukciós gyakorlat”.
A könyvben lévő írások különböző irodalmi és filmes folyóiratokban jelentek meg, ezeket fűzte össze egy kötetbe a szerző. Török már az elején leszögezi, hogy ennek köszönhetően nem egy nagy, átfogó írás született a szatíráról, hiszen egymástól távol eső, különböző korszakokban született szatírákat vizsgál. Éppen ezért ne várjunk általános következtetéseket, de nem is ez volt a cél: Török Ervin ehelyett felülvizsgálja azt az általános nézőpontot, miszerint szatíráknak olyan alkotásokat szoktak tekinteni, amelyek kritikus hangvétellel rendelkeznek, és valamilyen fennálló személy, hatalom vagy társadalmi berendezkedést tesznek nevetségessé. Ezzel szemben a szerző szerint „a szatíra olyan destrukciós gyakorlat, amelynek hatásosságát nem feltétlenül egy vélekedés, személy vagy intézmény ellen intézett támadás biztosítja, hanem legalább annyira a rámutatás szemiotikai feltételeinek elbizonytalanítása”. Azoknak, akik az érintett tárgykörben kutatnak, írnak szakdolgozatot hasznos lehet a könyv – akár az irodalom-, akár a filmtudomány területéről jöttek.
Rajtuk kívül viszont kevesen fogják lekapni polcról – vagy legalábbis hamar vissza fog oda kerülni.
Mivel a magyar tanszékre még bölcsész koromban sem látogattam el, ezért a könyv első kétharmada nekem is küzdelem volt. Ezekben a fejezetekben (II. A fogalom írás) Török Ervin Jonathan Swift: Gulliver utazásainak negyedik könyvét, Henry Fielding: A néhai nagy Jonathan Wild úr élettörténetét, valamint Diderot: Színészparadoxon és Rameau unokaöccse című írásait veszi górcső alá. A Gulliveren kívül valószínűleg kevesen olvasták a többi elemzett művet az átlag halandók közül. Nekik/nekünk nyilván kevéssé lesz érdekes olvasmány ez a fejezet, ámbátor arra jó lehet, hogy felkeltse az érdeklődésünket az adott művek iránt.
A szatíra diskurzusai a modernitásban harmadik, A Mikszáth-paradigma címet kapott fejezete A sipsiricát és Beszterce ostromát elemzi. Ezt a részt már én is jobban élveztem, mivel az utóbbi művet a Keleti Márton-féle filmes adaptációval veti össze. Kiderül, hogy a film és az alapjául szolgáló regény szinte mindenben különbözik, és nemcsak azért, mert két különböző médiumról van szó, hanem mert különböző hagyománytörténet részeit képezik. A könnyebb megértést a filmből kivágott jelenetek fotójával éri el a szerző.
168 oldal után végre elérkeztünk a megváltást jelentő IV. Film és szatíra fejezethez.
Nyilvánvalóan 70 oldal alatt nem fogunk mindent megtudni a filmszatírákról, viszont a téma iránt érdeklődőknek adhat egy képet arról, miért és mikor jön el a filmszatírák első nagy korszaka, vagy mi köze a burleszknek a modernista filmszatírákhoz. Balázs Béla, Eisenstein és Deleuze filmelméleteitől sem kell megrettenni, hiszen az utána hozott kiváló példa, a Modern idők (Charlie Chaplin, 1936) mindent érthető megvilágításba helyez. A burleszkből átevezünk a modernista filmekhez, itt mélyebben a Zazie a metróban című filmmel ismerteti meg az olvasót Török (aki, ahogy eddigre már megszokhattuk, nehezen szakad el az irodalmi alapanyagtól, hiszen a Zazie esetében is az alapjául szolgáló Queneau-regény áttekintésével kezdi), majd a cseh újhullám két egymástól meglehetősen távol álló alkotása következik (Százszorszépek és a Tűz van, babám!). Amit közösnek tart a három filmben Török, az a tanulmány egészén átvonuló destrukciós gyakorlat, jelen esetben olyan sémák és kódok kibillentése, amelyek a film referenciális dimenzióját létrehozzák.
A könyv végén hazaérkezünk a 70-es évek Magyarországára. Ez a rész volt a személyes kedvencem, és nemcsak azért, mert Törökhöz hasonlóan magam is ezt tekintem a magyar film egyik legizgalmasabb korszakának, hanem mert kiváló alkotásokat választott elemzése tárgyául: az Ismeri a szandi mandit?, a Jutalomutazás, A válogatás, a Hosszú futásodra mindig számíthatunk, vagy a Bástyasétány ’74 elemzése mind érdekes olvasmány volt. Ugyan a sorból kitűnik, hogy elsősorban Gazdag Gyula filmjei kerültek be a válogatásba, nagy kár, hogy a Sípoló macskakő kimaradt. Ha valakit mélyebben érdekel ez a korszak, annak Gelencsér Gábor: A Titanic zenekara című élvezetes kötetét mindenképp ajánlom.
A szatíra diskurzusai a modernitásban című könyvre egyáltalán nem lehet rásütni az „olvasmányos” jelzőt, de nem is könnyed strandon napozós olvasmánynak szánták.
Inkább amolyan vizsgaidőszakban felette görnyedős. A nehezen olvasható szöveg megértését ráadásul az sem könnyíti meg, hogy sem az egyes fejezetek végén, de még a könyv legvégén sem találunk összefoglalót. Ezt a hiányosságot valamennyire pótolja a könyv elején található bevezető fejezet (I. A szatíra diskurzusai), de bosszúból most én sem írok összefoglalást