kb. 13 perc olvasás
Világító keresztyén élet
2009, March 28 – 13:58 Béres L. Attila
A ma huszonévesei, harmincévesei felelős személyek színvallásai nélkül talánynak tekintik a jövőt. Nem áll előttük olyan példakép, mint például Zsindelyné Tüdős Klára, akinek nagyapjáról, Tüdős Jánosról, a „vín bakáról”, a Debreceni Református Kollégium igazgatójáról, Móricz Zsigmond a Légy jó mindhalálig című könyvében írt.
A két háború közötti korosztály ugyanakkor jól ismerte Magyarországon a református patrícius családból származó Tüdős Klára nevét. Még ma is élnek közöttünk nagymamák, akik emlékeznek a legendás tehetségű, sokoldalú, különös asszonyra, és az általa tervezett népi motívumokkal díszített ruhákban vidáman és büszkén vállalták magyar és leány voltukat.
Tüdős Klára (1895–1980) az Iparművészeti Főiskola textil szakán Győrffy István professzor hatására egy életre eljegyezte magát a néprajzzal. Műtermet nyitott, majd az Operaház jelmeztervezője volt. Kosztümjeiben arattak nagy sikert Kodály Zoltán Háry Jánosának főszereplői. Hevesi Sándortól, a Nemzeti Színház igazgatójától megtanulta a rendezés művészettét. Bajor Gizi játszotta a főszerepet első önállóan rendezett színdarabjában, a Gyöngykaláris című daljátékban. Következő munkáját, a Liszt Ferenc zenéjére írt Pesti karnevál balettet az Opera adta elő, de csak az ötvenedik előadás után nyomtatták ki a szerző: Tüdős Klára nevét. Neki nő létére sikerült ott is érvényesülni, miután a balettet átvette a bécsi opera. Librettót írt Ádám Jenő Magyar karácsony című egyfelvonásos operájához. Exkluzív divatszalonjában, a Pántlikában, hatalmas sikert aratott a parasztviseletben gyökerező népi díszítésű és szabású női ruháival. Az Eucharisztikus Világkongresszuson Horthy Miklósné is általa tervezett magyar ruhát viselt. Tüdős Klára egyébként legtöbbször angol kosztümben, lapos sarkú cipőben és széles, nagy karimájú kalapban járt. 1942-ben házasságot kötött Zsindely Ferenc pénzügyminiszteri államtitkárral, aki később kultusz-államtitkár, majd az ország német megszállását megelőző időben kereskedelmi és közlekedési miniszter volt. Tüdős Klára megvált az Operától, de magyaros modelljeiért külföldiek is tódultak a szalonjába, ahol falusi asszonyok voltak a munkatársai. Rádióelőadásaiban és újságcikkeiben ízlést fejlesztően szólt a divatról. Az ő hatására jelentek meg a népi hímzések az úrasztali terítőkön. Megvalósíthatta álmát, férje támogatásával életre hívta a tehetséges parasztfiatalok népi kollégiumait, amelyek Győrffy István nevét vették fel. Közben bemutatták a Magyar Színházban Kiss Ferenc és Dayka Margit a főszereplésével Hauptmann: Henschel fuvaros című darabját, amelyet Tüdős Klára rendezett. Filmet is írt és rendezett, a Fény és árnyék premierje a Royal Apolló moziban volt, Bulla Elma, Nagykovácsi Ilona és Ajtay Andor játszotta a főszerepeket. Elkészítette a Bánk bán-film forgatókönyvét is.
Miután 1943-ban Ravasz László püspök felkérte, megválasztották az Országos Református Nőszövetség elnökévé, lapot alapított Új Magyar Asszony címmel.
Budapest ostromakor életét kockáztatta, amikor a náci uralom idején Istenhegyi villájában 72 embernek nyújtott menedéket, testi-lelki táplálékot adott ellenállóknak, halálra keresett kommunisták családtagjainak, zsidó-, árva-, otthontalan gyerekeknek, a front elől menekülteknek, kibombázott öregeknek, betegeknek. A svéd misszióval és Asta Nilssonnal együtt még két helyen szervezett mentőotthont, összesen százötven ember gondját vette magára. Ágyakat, takarókat, párnákat, az ostrom alatt (!) napi élelmezést biztosított. (Posztumusz a Világ Igazai sorába emelte a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet 2001-ben.)
1946 és 1949 között ismét a Nőszövetség elnöke. Missziós célokra felajánlja villáját a Református Egyháznak, amely Istenhegyi Otthon néven válik közkedveltté az ott megforduló asszonyok között.
A sorsfordulatot követően mindenét elveszítette, 1951-ben kitelepítették. Férjével együtt 13 évig élt Balatonlellén. Akikkel valaha jót tett, ekkor viszonozták. Férje halála után Apró Antal, a Kádár-rezsim egykori miniszterelnök-helyettese révén 1963-ban lakáshoz jutott a fővárosban.
Az élő hit mellett az írói tehetséget is megkapta Istentől. Megbízást kapott Bartha Tibor református püspöktől, hogy írja meg kapcsolatát a református egyházzal, de Csizma az asztalon című visszaemlékezés csak a svájci Bernben jelenhetett meg. Élő istenhitét megvalló írásait közölte a Reformátusok Lapja, a Confessio, a Vigilia is, ezekből állt össze az Isten markában című emlékezés- gyűjtemény és Arcképek című könyve. A Nők Lapja hasábjain jelentek meg lebilincselően érdekes operaházi és színházi visszaemlékezései. A rádióban is többször megszólalt a „Kegyelmes asszony”.
Példakép lehet öregkora is, a kitelepítéssel járó anyagi gondok, a betegségek elviselése és a körülötte élők szolgálata, a mindvégig megőrzött bölcsessége. Az Albert Schweitzer Szeretetotthonban 86 éves korában halt meg. A Farkasréti temetőben kísérték utolsó útjára emlékét szívükben őrző rokonai, barátai, pártfogoltjai és tisztelői. A rendszerváltás után erkölcsi és jogi sérelmei miatt rehabilitálta a zsinat.
A ma húszéveseinek is szól Zsindelyné Tüdős Klára üzenete: „…azért érdemes élni, hogy akár csak egyetlen léleknek kezet nyújtsunk és kisegítsük a kátyúból. Nem nagy szavakra, hatásos szónoklatokra van szüksége ennek a világnak, hanem apró, csöndes, hűséges életekre, melyeknek a türelme hiteles.”
http://www.keesz.hu/node/2031
________________________________
Varga Domokos
Isten markában
– Dizseri Eszter könyve a száz éve született Tüdős Kláráról
(Zsindelyné Tüdős Klára. Életrajz dokumentumokban 1895-1980. Válogatta és szerkesztette Dizseri Eszter. Kálvin János Kiadó, Budapest, 1994)
Tükör által, homályosan látunk valahányan. Némelyeknek mégis megadatik, hogy másoknál többet lássanak. Zsindelyné Tüdős Klára közéjük tartozott: látó lélek volt még vénen is, vakon is, az elszólíttatásra várva is.
Hamarosan száz éve lesz, hogy megszületett – 1895. júl. 20-án – , s ehhez képest nem is olyan régen halt meg, másfél évtizede. Előtte egy fiatal barátnőjére bízta szellemi hagyatékának összegyűjtését, kéziratainak rendezését, gondozását, esetleges kiadását, Dizseri Eszterre. S most itt van a kezünkben ez a gazdag kötet, amely a századik születésnap előestéjén jelent meg, s amelyet az emberi hűség monumentumának is nevezhetnénk, akár magára Tüdős Klárára gondolunk, akár a róla szóló önéletrajzi és egyéb írások, dokumentumok, emlékezések összegyűjtőjére, válogatójára, e mű megszerkesztőjére. Mert ennek a könyvnek a megszületéséhez sok éves szívós munka kellett: töretlen hűség, nem szűnő szeretet. Így lett belőle ilyen vonzóan érdekes, de ilyen megrendítő írások tárháza is, amelyeket nemegyszer csak szorongó szívvel lehet olvasni. Hiszen akiről szólnak, az is jól ismerte – életének sok öröme mellett – az Isten színe előtt való megrendülést, a kicsorduló könnyeket.
Személyes emlékeit ő maga vetette papírra – lassanként már elhomályosuló szemmel, de mind élesebb belső látással -, amikor kezdett túl lenni élete nagy pokoljárásain. Sorsát, alakját azonban nemcsak ezek a maga írta vallomások idézik fel a könyvben, hanem számos más hites tanú magnóba mondott vagy írásba tett szavai is segítenek elénk varázsolni ezt a sok színű és sok árnyú életet, s közel hozni még azokhoz is, akiknek soha nem volt módjuk találkozni vele.
Debrecenben kezdődik a történet, és 85 év múltán Budapesten ér véget. A millenniumi időktől a kései Kádár-korszakig ível, közbül két világháború emberirtásával, országvesztésével és sok minden egyébbel, amelyet mások is átéltek, de mindenki másképpen. Maga Tüdős Klára olyan erős egyéniségként, hogy őköréje már életében valóságos regény szövődött: mondhatni, hogy egy nagy történelmi tablón kapott kiemelt helyet.
A századforduló évei, amelyeket mint nyiladozó szemű kislány látott maga körül Debrecenben, a gyors polgárosodás, a töretlen fejlődés illúzióját táplálták. Ennek jegyében lett apai nagyapjából, a református kollégium nagyhatalmú igazgatójából – aki Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig-jában a „vín baka” csúfnéven szerepel – a debreceni szabadkőműves páholy nagymestere; apjából a debreceni egyetemalapítást és az országos iparosítást szorgalmazó parlamenti képviselő; őbelőle magából pedig – a „Dóczyban” töltött néhány középiskolai év után – egy előkelő svájci intézet növendéke a Genfi-tó partján, majd másfél évre egy jómódú londoni orvoscsalád nevelt lánya. De mindez nem volt ellentétben azzal, hogy anyai nagyapja viszont – a város mezőrendőreinek kapitányaként – maga hajtotta ötösfogattal járt ki a Hortobágyra, s hallgatta a pásztorok ősi dalait a tábortűz mellett, majd ott a szabad ég alatt, a juhászbundán vackolódott el éjszakára, nemegyszer a kis Klárival együtt, akit szintén magával vitt. S nem volt ellentétben ez a polgári mentalitás magának a Tüdős családnak a nagy Kossuth-pártiságával, erős magyar öntudatával sem: mindezt együtt őrizték-hordozták ezek a konok kálvinista debreceni szívek.
Tüdős Klára is együtt őrizte-hordozta egész életében a polgári és a magyar hagyományokat. Akkor is, amikor távoli országokban tanult franciául, németül, angolul: nemcsak beszélni, írni, olvasni, hanem viselkedni és gondolkozni is. Akkor is, amikor hazajött, de nem kényes kisasszonyként, hanem saját sorsát, életcélját kereső, öntudatos fiatal lányként, aki attól sem omlott össze és vált szerencsétlen kiszolgáltatottá, hogy apja az első világháború kitörése után belebukott szövevényes vállalkozásaiba, elmegyógyintézetbe került, majd meg is halt. Ő meg itt maradt atyai örökség, szülői támasz nélkül. Pedig ezek már a növekvő nyomorúság és reménytelenség évei voltak, minden addigi polgári érték és biztonság fokozatos megingásáé. De ő ilyen körülmények között is megtanult igényes munkával – iparművészkedéssel, mozgásművészeti szabadiskola szervezésével – pénzt keresni, sőt sikeresen indult meg a szólótáncosi pályán is, mielőtt nagybátyai segédlettel belekényszerítették egy nemszeretem házasságba.
Erről évtizedek múltán is csak így tudott írni, ilyen keserűséggel: „Valahogy ilyenformán érezheti magát a nyúl a körvadászaton, amikor a kör – bezárul.” „A helyükben biztosan én is úgy gondolkoztam volna, mint ők. A baj csak ott van, hogy rossz eszközhöz nyúltak, az erőszakhoz.” „Meg tudtam volna karmolni mindenkit, aki a házasságomhoz gratulált.” „Úgy éreztem, hogy visz egy hajó olyan víz felé, melyhez semmi közöm, ahová nem akartam menni, és távolodik, egyre távolodik minden, amit szerettem, ahová vágytam, ami lelkesített.”
A „hajó” előbb Debrecenbe vitte, majd egy 400 holdas érsemjéni birtokra, túl a trianoni határon. Újdonsült életepárja – egykori huszártiszt – lovagolni is megtanította közben. „Ha leestem, ami gyakran megtörtént, ifjú férjem úgy ordított rám, mint egy zupás őrmester, és sajgó tagokkal visszaparancsolt arra a dögre.” Még szerencse, hogy hamarosan jelentkezett a jövevény, aki aztán megszületvén, Judit nevet kapott a szent keresztségben. De a keserűségek ezzel sem értek véget.
Kiújult a férj régi tüdőbaja, szanatóriumba kellett vonulnia. A gazdálkodás minden gondja a tapasztalatlan fiatalasszonyra maradt, míg le nem égett a tanya, s ő el nem menekült a további tragédiák elől. „Aztán beteg lett a gyerek, beteg lettem én is. Mindenbe belefáradtam, az volt az érzésem, hogy beleragadtam az alföldi agyagos sárba. Az uram később meggyógyult, de az életem nem tudott kialakulni.”
Évtizedek múltán ezt a címet adta kötetbe gyűjtött meditációinak: „Isten markában”, holott írhatta volna ezt is: „Isten tenyerén”. De ő az előbbit érezte életéhez illőnek. Hiszen voltak aztán napsütéses évei, látványos sikerei is, de őt mindig a szorongattatások ébresztették rá igazán: az a marok, amely sokszor oly fájdalmasan fogja körül, biztonságot is ad neki, óvja is, védi is, mert az Istené, s nem valamely őt gyötrő vak végzeté, ellenséges hatalomé.
Prédikátor őseinek hitét eleinte inkább csak lappangva hordozta magában. Arany János ironikus sorai azonban rajta is beteltek: „Hadd éljen. Talán majd, ha nem is a vallás,/ Istenhez téríti az oldal-nyilallás.”
Az első ilyen sorsfordító nyilallások fiatalasszony korában érték el, s késztették számvetésre. Sok egyéb bajának tetejébe egyetlen kislányától is megfosztódott, mert ekkor megint együttélt a férjével – Pest környékén, Pomázon -, s a kislány Debrecenben maradt a tébécés fertőzés veszélye miatt. De a saját élete sem volt könnyű, a küszködés a mindennapi kenyérért, varrás, fordítás, egy divatszalonbeli alkalmazás, olyan tulajdonosnővel, „akinél sötétebb vénboszorkányt még nem hordott a föld a hátán”, aztán betársulás egy bukófélben lévő textilműhelybe, míg váratlan csodaképpen fel nem vették az Állami Operaházba, a női jelmeztár vezetőjének.
Az ilyen részletek önmagukban persze aligha érdekesek, hacsak annak érzékeltetésére nem, honnan jutott el ez a sokat próbált fiatalasszony másfél évtized alatt pályája magasságaiba, mielőtt ismét lezuhant volna a mélybe.
Bár ezek a magasságok és mélységek nagyon is emberi szempontúak, földi mértékűek. Isten markából ő többé ki nem ugrott, se ki nem esett, s ehhez képest nem sokat számított, hogy épp miniszternéként látogatott-e fel a Várba Horthyékhoz, vagy minden vagyonát szétosztva indult-e a kitelepítések idején vidéki kényszerlakhelyére. Legfeljebb annyiból számított: mikor milyen szolgálatot tölthetett be.
Tüdős Klárában sok egészséges ambíciót ébresztett gyermekkorának Debrecene, s nem utolsó sorban ott is a református leányiskola, a Dóczy. Ott tanulta meg: „Aki keveset kapott, annak kevesebbről kell elszámolnia, kevesebb a felelősség, a gond, a kockázat. Akinek viszont több talentum jutott, annak több a kötelessége, keményebb a harca, nagyobb a feladata…”
Ami rábízatott – akár tehetségben, akár cselekvési szabadságban, hatókörben, küzdőtérben -, azzal ő mindig úgy próbált élni, mint aki egyszer számot kell hogy adjon.
„Látó léleknek” neveztem, s nem ok nélkül, mert az ő sok teendőjű életéhez a látások is hozzátartoztak. Nem a már kitaposott utak szelíd vándora volt ő, hanem a kapott látások követője, tüskön-bokron, ezer akadályon keresztül is. Ifjúkori első nagy álmát egy svájci doktornővel együtt szőtte, nem sokkal házassága előtt: olyan szanatórium alapítására készült, amelyben zenével, tánccal, művészi tornával segítik fellazítani az idegrendszeri eredetű mozgáskényszereket, mozgáskorlátokat. Amolyan korai Pető Intézet lett volna ez, amelynek létrehozatalát a doktornő hirtelen halála után az ő házassága hiúsította meg végérvényesen.
Ugyanebben az időben kezdett el – még abszolút kívülállóként – új jelmezeket álmodni a különféle operák szereplőire, s újraöltöztetni gondolatban a körülötte zajló társasági élet lányait, asszonyait is. Látni vélte, melyikükre mi illenék, s később, amikor eljött az ideje, meg is tervezte, meg is rajzolta, meg is festette, meg is varratta mindazt, ami lelki szemei előtt felderengett. Első nagyobb vállalkozásainak egyike az 1926-ban bemutatott Háry János Örzséjének és más női szereplőinek felöltöztetése volt olyan jelmezekbe, amilyeneket még nem látott a Magyar Állami Operaház törzsközönsége. Igaz, hogy olyan zenét sem hallott még, mint amilyennel Kodály lepte meg. Tüdős Klára valójában az ő művészetére hangolódott rá, s a továbbiakban is őt tekintette legfőbb példaképének. Például amikor magyar népi motívumokkal ékes ruhamodellek útján próbálta a század polgári kultúrájába beleszőni, belementeni a falusi-paraszti örökséget, s ezzel mintegy polgárjogot adni neki. Vagy amikor Ádám Jenővel együtt énekes színpadi játékot állított össze a magyar betlehemesekből, máskor meg Liszt Ferenc zenéjére írt balettszüzsét.
Tüdős Klára ekkor már független, önálló nőként törte a maga új útjait, szerzett magának hírnevet, társadalmi rangot, s talált rá végül szíve szerinti társára is, Zsindely Ferencre. Majd pedig fogadott fiaira + a soha meg nem születettek helyett +, a györffysekre, az általa patronált első népi kollégium fiataljaira. Így került abba a különös helyzetbe, hogy férje révén államtitkár-, majd miniszterfeleségként forgott az akkori magyar politikai elit köreiben, „fiai” révén pedig akaratlanul is a közelgő nagy társadalmi változásokat segített előkészíteni. Így például 1943. szept. 23-án a belügyminiszternél sürgette a kommunista szervezkedéssel vádolt egyik kollégista szabadon bocsátását, két héttel később pedig, okt. 6-án Kállay Miklós miniszterelnök jelenlétében vett részt a Györffy Kollégium új épületének alapkőletételén. S ami talán még különösebb: ő, aki sohasem volt egyházi munkás, ugyanebben az évben vezető szerepet vállalt a Református Nőszövetség újjáélesztésében.
Látszólag élete csúcsain járt ekkoriban. Valójában: szakadékok felett. Hiszen, hogy mást ne mondjunk, elsők között lépett be 1941 tavaszán – férjével együtt – abba a miniszterelnöki szobába, ahol a kiloccsant agyú, öngyilkos Teleki Pál teteme hevert, hogy aztán ott vigyázza a küszöbről órákon át, míg el nem szállították. „Úgy éreztem, hogy ma kihirdettetett hazám halálos ítélete” – vallotta erről utóbb, teljes joggal, s ez az iszonyú érzés nem is hagyta el soha többé. Világosan látta, amit óhatatlanul látnia kellett: a Teleki Pál halálával kihirdettetett ítélet végre is hajtatik a többé-kevésbé még önálló magyar államon. Rohanunk a pusztulásba, az országvesztésbe, nemzeti függetlenségünk feladásába. De akkor legalább Isten egyházát kell őrizni, amennyire csak lehet, és menteni, menteni a veszendő emberi életeket.
Dizseri Eszter könyvének legszebb fejezetei erről az őrző-mentő munkáról szólnak, örök tanulságul az utókornak. Mi minden történt az Istenhegyi úti nagy házban, a volt miniszteri villában 1944-45-ben, amikor üldözöttek és menekültek népes seregét fogadta be, s adott nekik fedelet, búvóhelyet, kenyeret? Mi mindent tett a Zsindely-házaspár ezen felül is a védtelenekért, nem utolsósorban a hányódó gyerekekért? Majd hogyan lett kettejük otthonából sokak otthona, áldott gyülekezések, találkozások színhelye? Majd hogyan váltak ők maguk + az addigi élet- és lélekmentők + üldözötté, s találtak mégis menedéket egy balatoni villa házmesterlakásában? Hogyan törődtek másokkal még ott is, a maguk szegénységében, de törődtek ővelük is más szegények?
Ami ezután következik a könyvben, az már az epilógus. Vagy ha úgy tetszik: vallomás az Isten markában meglelt békesség utolsó időszakáról. Nem csupán a férjevesztett, magára maradt Klári néninek a tanúságtétele maradék életéről, hanem azoké is, akik hátralévő útján végigkísérték, s akik közül sokaknak még mindig többet adott, mint amennyit tőlük kapott.
Száz éve született. Tizenöt éve halt meg – csaknem teljesen süketen és vakon, de készen arra, hogy immár színről színre lásson és halljon, és számoljon el mindazzal, ami rábízatott.
CONFESSIO, 1995. 1.