kb. 49 perc olvasás
MIKSZÁTH KÁLMÁN
KÉT VÁLASZTÁS MAGYARORSZÁGON
TARTALOM
[AZ ELSŐ VÁLASZTÁS TÖRTÉNETE]
NAGYSÁGOS KATÁNGHY MENYHÉRT KÉPVISELŐ ÚR VISZONTAGSÁGOS
ÉLETE, KALANDJAI, SZERENCSÉTLENSÉGE ÉS SZERENCSÉJE
EGY FEJEZET, MELY NEM TARTOZIK A TÖRTÉNETHEZ
NE HAGYD MAGAD »YPSILON«
SZÓNOKI SIKER
A PRAXIS
SZÁZ NAPÓLEON
JÁNOS KIRÁLY
NÉMI FÁTYOLOZOTT RÉSZEK
A GÓBÉK NÁBOBJA
EGY MEGVESZTEGETETT DINASZTA
A MENEKÜLÉS
[A MÁSODIK VÁLASZTÁS TÖRTÉNETE]
A KÖRTVÉLYESI CSÍNY
I. FEJEZET
KATÁNGHY MEGBUKOTT. SZERZŐ MEGÖSMERKEDIK EGY »GÓLYÁVAL«
II. FEJEZET
A HOMÁLY
III. FEJEZET
KÖRTVÉLYES MÚLTJÁRÓL ÉS JELENÉRŐL
IV. FEJEZET
KOVINYI IN FLORIBUS
V. FEJEZET
KATÁNGHY KOMBINÁL
VI. FEJEZET
A CSÍNY
VII. FEJEZET
AZ ÉRTEKEZLET
EPILÓG
FÜGGELÉK
KATÁNGHY BEJUT A PÉNZÜGYI BIZOTTSÁGBA
[AZ ELSŐ VÁLASZTÁS TÖRTÉNETE]
NAGYSÁGOS KATÁNGHY MENYHÉRT KÉPVISELŐ ÚR VISZONTAGSÁGOS
ÉLETE, KALANDJAI, SZERENCSÉTLENSÉGE ÉS SZERENCSÉJE
1896
EGY FEJEZET, MELY NEM TARTOZIK A TÖRTÉNETHEZ
Két vagy három esztendeje annak, hogy Katánghy Menyhért levelei, Klára feleségéhez intézve, kezdtek megjelenni a Pesti Hirlapban. A közönség (ah, milyen hálátlan a közönség) mohón kapott rajtok, s rám, aki hosszú éveken át mulattattam az országgyűlési tárgyalásokról írt karcolataimmal, többé nem is gondolt.
Valóságos keserűség fogott el ezen Katánghy ellen. Kicsoda, micsoda? Az igaz, hogy elég jól írt, de mindegy – hogy mer mégis írni? Jól írni nem szokás egyszerre – tehát nem is szabad.
Szóval, bizonyos animozitás támadt bennem ellene, akiben roppant sok defektust kezdtem észrevenni.
Először pöffeszkedő. Minduntalan henceg vele, hogy a naplóbíráló bizottság tagja.
Másodszor csaló. Csalja a feleségét a leveleiben, hogy nem tud lakást kapni.
Ez pedig nekem gyenge oldalam. Én az olyan embert, aki a feleségét csalja, annyira se becsülöm, mint a kutyát.
Általában a képviselői körökben is élénken kitört az elégedetlenség Katánghy ellen a levelei miatt.
– Mit akar ez az ember, az isten szerelmeért? Tönkretesz mindnyájunkat.
A vidéken élő képviselőnék az ő férjeik viselt dolgait vélték leírva látni e levelekben. Egyik-másik szemrehányást is tett a férjének.
– Ugye te írod azokat a leveleket, imposztor?
Az asszonyok követelni kezdték, hogy a férjeik hozzák fel őket a fővárosba, ne hagyják otthon szalmaözvegyeknek, ahol per »Klári« titulálják őket nevetgélve. Száz meg száz asszony kezdte magát Katánghynénak érezni. Szóval, kitört a lázongás a levelek miatt, a képviselő-férjek egy tömeges deputációja jelent meg a Pesti Hirlap szerkesztőségében, hogy ne közöljenek többé Katánghy-leveleket.
A szerkesztők nyájas mosollyal ígérték meg, hogy majd intézkednek ez ügyben.
És intézkedtek is. Fölemelték a levelek honoráriumát. Minélfogva még sűrűbben jelentek meg a Pesti Hirlapban. Sohase maga Katánghy hozta a kéziratot, hanem hordárral küldte, néha egy vén inasforma hozta, egy fecsegő fráter, aki többnyire be volt csípve és egy félóráig csacsogott a gazdájáról, mindég azzal végezve a szavait:
– Én vagyok az a Varga Mihály, aki a másvilágon is járt.
Persze, nevettek rajta a munkatársak, hanem az feltűnt, hogy némelykor az uráról szólva, sötéten, rejtélyesen nézett maga elé:
– Sokon ment ő keresztül – dünnyögte. – Ha én egyszer beszélni akarnék. De én olyan természetű vagyok, akinek terhére van a szó.
Pedig örökké fecsegett, még magában is beszélt vagy énekelt a garádicsokon lefelé menet. Tisztára eltanultuk tőle, mert mindig ezt az egy nótafélét dudorászta:
Jó bort árul Sirjainé,
Ott kucorog a Vén Duzsné,
A nagyhajú Ecsediné,
Gödénytorkú Nagy Béniné.
Egy egész téli kampány elmúlt, Katánghy már híres ember lett, és még soha senki sem látta a szerkesztőségben.
– Mégiscsak furcsa, hogy egyszer se mutatta magát – tűnődtek a munkatársak. – Talán nem is létezik ez a Katánghy.
Levelei érkeztek a szerkesztőségbe. Az »Üzenetek« közt megírta a szerkesztő: »Katánghy Menyhért úr számára levelek vannak a szerkesztőségben«. Senki sem jött értük, még Varga Mihály sem. Végre (hátha a lap számára küldött anyag?) felbontotta a szerkesztő s látta, hogy az egyik Pozsonyból van keltezve, a másik Kolozsvárról, mind a kettő más írás, s mind a kettő alatt így szól az aláírás: »maradtam hű nőd – Klári.«
Érdekes perspektíva nyílt meg a redakció előtt. – Hohó! Hiszen ez bigámia. Ennek az embernek két felesége van. Kicsoda voltaképpen ez az ember?
De az is lehet, hogy nem feleségei, hogy csak afféle irkafirkáló honleányok, költött Klárik, akik szeretnek tréfára tréfával felelni.
Sőt az se lehetetlen, hogy Katánghy nem is családos, hogy egy Klári sincsen – hanem csak a forma kedvéért írja országgyűlési tudósításait nejéhez.
Csakhogy ha Katánghy nem családos, akkor hogyan járhat a leánya jegyben Fenyvessyvel? De hátha Fenyvessy is költött alak? Az ördög ismeri itt ki magát.
Meg lehet ebbe a dologba bolondulni.
A vidékről is egyre kezdtek ilyenformán kérdező levelek és levelezőlapok jönni a szerkesztőségbe:
1. Igazi élő ember-e Katánghy?
2. Honnan van megválasztva képviselőnek Katánghy?
3. Katánghyné őnagyságának melyik megyében és helységben van a lakása? Kérem az utolsó postát is tudatni a szerk. üzenetekben.
4. Nemde a Katánghy név alatt Mikszáth Kálmán tehetséges írónk dolgozik?
Mind e kérdésekre türelmesen és nagy cirkumspektussággal válaszolgatott a szerkesztő, az én Kenedi Géza barátom, a legzseniálisabb üzenő az országban. Kitért, betért vagy elütötte egy élccel, amit nem tudott.
De az utolsó kérdés engem hozott dühbe.
Engem tartanak a levelek szerzőjének? Hogy én ásom alá a képviselőtársaim polgári becsületét a hites feleségeik előtt. Nem, soha! Ezt nem tűröm. Nem engedem tovább bujkálni ezt a zsiványt a létezés és a nemlétezés mezsgyéjén. Felrántom múltjáról és jelenéről a leplet, ha addig élek is.
Egyrészt azonban fel voltam bőszülve a közönség ellen is.
Hogy juthat valakinek eszébe olyasmit gondolni, hogy valaki, aki híres politikus, törvényhozó testület tagja, nem is él? Hiszen végre is fel lehet tenni azon urakról, akik májlabdacsokért, vagy tüdő-javító elixirért tesznek közzé hálás köszönetnyilvánításokat a »nyílt-terekben«, hogy sem nem voltak, sem nem lesznek, de egy Katánghy létezésében kétkedni, ehhez mégis hájfejűség kell.
De nem, nem, bocsánat a hájfejűség szóért, mert nagy és régi családot sértenék meg e hazából.
Jó napot, kedves ösmerősök, kik mindég voltatok és lesztek, akiknek esze mindég görbén hordott. Egy percig rátok nem ösmertem. Üdvözöllek.
Ti híreszteltétek Hunyadi Jánosról, hogy a Zsigmond király fia, – ti kombináltátok ki később, hogy Korvin János elveszi a mostohaanyját, Beatrixot, és király lesz.
Rátok ösmerek, makacs gyerekek; a ti eszetek most is úgy jár, csakhogy most Kossuth Ferenc vesz el egy főherceg-kisasszonyt, és a fele országot rögtön ráíratja fölséges királyunk, Ferenc József.
Ti mindég a régiek maradtok a magatok útján. A civilizáció jött dübörögve vasútjaival, sajtójával, de nektek az mindegy. Minek is változnátok meg? Csak vesztenétek vele, ha változnátok, kik a legboldogabb osztály vagytok Magyarországon.
Halhatatlanok, mert mindenféle kasztok és gondolkozásmódok elkorhadtak, elmúltak időközben, a tietek in floribus van; boldogok, mert az történik, amit elgondoltok. II. Rákóczit még huszonöt év múlva is hazavártátok a halála után; egyitek-másitok találkozott is vele az ország valamely gránicán, ahol álruhában settenkedett.
Nem imponál nektek a halál sem. Hisz az csak egy tény. S ti többre veszitek a föltevéseket.
II. Józseftől még két utána való király alatt sem akartatok megválni. Azt állítottátok, hogy megvan, hanem a papok kerítették a hatalmukba és egy pincében tartják elzárva.
Hát ott is volt már ő akkor réges-régen a papok keze közt, a kapucinusok temploma alatt.
Szóval, ti erősen bent ültök a százados úzustokban: hihetetlennek tartani, ami igaz, s valószínűnek, ami képtelenség. Hát isten neki, én respektálom, és éppenséggel nincs jogom dühbe jönni, hogy Katánghy Menyhért képviselőtársamat költött személynek tartjátok. Hisz ez végre is csekélység véleményeitek tarkabarka pillangóseregében, melyek még jobb kedvben röpködnek a nemzeti élet mostani verőfényében, mint azelőtt.
Én szeretlek benneteket – mert ti is magyarok vagytok. S akit néha elfut a méreg, ha a sajtóban is olvas efféle idétlen föltevéseket és híreket, váltig csillapítom. – Tisztelet, uram, e kövér kacsáknak és gombáknak! Van egy osztály, egy elszórt család a nemzet nagy tömegében, mely úgy gondolkozik s eszében ilyeneket költ ki, kell, hogy ezek is képviselve legyenek a sajtóban.
Üdvözöllek, mondom, kedves ösmerősök – hanem a Katánghyt nem hagyom zsákmánytokul. Én nem vállalom a cikkeit a ti kedvetekért sem. Elhatároztam, hogy nyilatkozni fogok.
Éppen ez elhatározásom alatt új kívánságok merültek fel a szerkesztőségbe beküldött levelekben.
A 36,225-ik számú előfizető arra szólítja fel a szerkesztőséget, hogy tegye közzé a Katánghy életrajzát. – Hiszen ha tudnánk az életrajzát!
Ehhez járult, hogy ugyanekkor a púroszok az iránt indítottak meg nyomozást, nem adott-e Katánghy a kerületében reverzálist. Emiatt egy magándetektív le is utazott a kerületébe.
Ily körülmények közt támadt az az eszmém, hogy megírom a Katánghy életrajzát, hadd lássa a közönség, hogy vérből és húsból való élő ember. S végre is már a morál szempontjából sem árt az ilyen kétes egzisztenciára egy kis világosságot önteni. Mert a politikai svihák rosszabb a kígyónál. A kígyó, bárhogy vagdalják össze dirib-darabra, él mindaddig, míg a napvilág rásüt, a politikai svihák pedig bármily ép legyen, csak addig él, míg a nap rá nem világít.
A házas képviselők nagy gaudiummal fogadták, mikor említettem tervemet, hogy leleplezem Menyust, megírván a curriculum vitae-jét.
– Az isten segítsen, bruder! Bizony nagy jót cselekszel velünk.
Azonban csakhamar megtudta Menyus is a dolgot, s szörnyű mód meg volt rőkönyödve.
– Ne okoskodj, pajtás – mondá. – Tudom, mi bánt téged. De inkább abbahagyom az irodalmi működést a Pesti Hirlapban. Végképp átengedem a terrénumot neked.
S még aznap tényleg írt a szerkesztőségbe, hogy megszűnik munkatárs lenni: ezutáni leveleit majd csak kéziratban postán fogja küldözgetni a feleségének.
A képviselő-férjek, ahelyett, hogy hálásak lettek volna, amiért Menyust elijesztettem a további levelezéstől, engem csúfoltak ki.
– Ugye nem mered a saisi fátyolt fölrántani Menyus múltjáról? Gyáva vagy, punktum!
– No, hát merem. Azért is megmutatom.
És hozzáfogtam az életrajzi adatok gyűjtéséhez. Persze, a Katánghy életrajzát, ha a Sturm-féle almanach szokásai szerint járnék el, pár szóval el lehetne mondani, hogy t. i. született 1848-ban, ámbátor 1846-ban született (de az sohasem árt, ha az embernek életéből Sturm úr vesz el két esztendőt.) Iskoláit járta Kassán, Budapesten, stb. Már otthon is kitűnő házi nevelésben részesült. (Ahá, mint Péchy Tamás.) Az 1884-iki országgyűlésre a borontói kerület választotta meg. Tagja a naplóbíráló bizottságnak.
Mindössze ennyit találtam Sturmban. Boldog isten, hogy építsek én meg ebből az édes-kevésből egy teljes biográfiát? Ezt nyilván maga Katánghy diktálta be az almanachba.
Apránkint kellett összeszednem némi nyomokat. Valahol véletlenül megtudtam, hogy Sáros megyében született. Hopp, ez nagyon terhelő körülmény. Egy másik forrás olyasvalamit ejtett el, hogy sokáig élt külföldön, mint orvos. Mi az ördög? Katánghy mint orvos? Ki hallott ilyet? Élénken kezdett vonzani a lassan oszladozó homályosság. A kerületében lent járt magándetektív is mesélt némi részleteket a választása felől, amik csak a kíváncsiságomat csigázták fel. Végre egy idős asszonysággal ösmerkedtem meg Budán, aki azt állította, hogy rokona Katánghyéknak.
Milyen szerencse! Az idős asszonyság (Terka néni) kitárta tudásának gazdag tárházát. Mondott az annyit, hogy redukálni kellett egy tized részére. Az ördög akar egész könyvtárt írni Katánghyékról!
Ami kevés még ezek után homályosságban maradt, azt a már említett Varga Mihály útján hoztam tisztába.
Varga nem akart eleinte semmit mondani, de két ezüst forintos megtette a hatást, mert hiába: »Jó bort árul Sirjainé« stb.
És most, miután lelkiismeretesen megneveztem a forrásokat, az isten és a múzsa segítségével megkezdem az életrajzot – méltóztassanak vakon hinni a szavamnak.
NE HAGYD MAGAD »YPSILON«
Szegény magyar dzsentri annyiszor hallja élhetetlen voltát, hogy elszontyolodásában nekidurálja magát egyszer-egyszer, egy-két ugrással utána szökni azoknak (vagy esetleg meg is előzni őket), akik a boldogulás útján elöljárnak.
A tekintetes szülők hályogtalan szemmel nézvén az idők folyását, nagy határozatot szűrnek le. »Ha a zsidó úgy, mi is úgy. Csak a kúriánk gyepesedett be, de az eszünk nem. Mi is megleljük a pénzöntő pályákat és elébök vágunk a gyermekeinkkel.«
S a pulya, aki még ott röcsög az anyja szoknyája körül, s a színes babszemeket csórikálja, nem egyszer hallja, amíg felnő:
– Most már semmi se a szolgabíró. A viceispán se nagy úr már. Sőt a képviselői pozíció is besüppedt, mint a kis tűznél sült pampuska. Az Isten verje meg az országgyűlést, sok jó nemesi birtokot felfalt, mint a fekete posztóval bevont országokban sok szüzet a sárkány.
Ej no, hiszen a magyar nemes szeme is elöl van, mint a többi emberé, miért ne láthatna velök ő is előre?
S látott is valamennyire. Csakugyan akadtak szórványosan példák, hogy a dzsentri-gyerekek is elindultak a jövedelmező pályákra. – Furcsa volt az, kivált kezdetnek. Mintha a sas elvinné a maga fiait a pocsolyához: No, hát most már ti is itt ússzatok versenyt a kis kacsákkal!
A hatvanas évek vége felé voltak a határtagosítások (a felvidéken legalább akkorában kommasszálták a határok zömét), a mérnökök dolga roppant jól folyt; harminc-negyvenezer forint ára munkája volt egynek-egynek.
Jó nemes atyánkfiai vérszemet kaptak erre, és a fiatalja, akármekkora nagy »ypsilon« kolonckodott a neve végén, mind a mérnöki pályára lőn terelve, küszködvén a sinus-cosinus-szal, a logaritmusokkal, meg a körzővel.
– Ez legalább nem szégyenletes pálya – így gondolták és így legyezgették a címerükben levő állatjaikat, a griffeket, sárkányokat, gólyákat, gémeket stb. – Nem egészen előkelő, az igaz, de nem is egészen lealacsonyító. Ebben is a földdel dolgozik a fiú, a föld önti neki a pénzt, ha nem is éppen búza alakjában.
Így lettek az akkori dzsentri sarjak majdnem kivétel nélkül mérnökök, de mire a diplomát elnyerték, már akkorra minden határ fel volt méricskélve, s a spekulációra készült »matyikusok« jó része mint díjnok és írnok körmöl ez idő szerint szerte a különféle kancelláriákban.
Szóval, elkéstek. De semmi az. Végre is a maga kárán tanul a magyar (még szinte jól esik neki ez a kár – amikor már elfelejtette.) Egyszerűen nem volt »zsüzsmánjok«. De hogy is lehetett volna mindjárt előszörre? Pedig különben evidens volt, hogy a tagosítások elmúlnak. Ostobaság nyírókat nevelni egy olyan bárányhoz (még ha aranyból van is a gyapja), amelyik már nyúzás alatt van. Nem a mérnököké immár a jó pálya, hanem a prókátoroké. Prókátornak kell a gyereket nevelni, mert ameddig magyar ember lesz, addig a pörpatvar otthon lesz ezen a sárgolyóbison.
A következő generáció tehát ügyvéd lett; de amíg ezek ott biliárdoztak az egyetem körül fekvő kávéházakban, addig egészen átformálódott az ügyvédi állás: tisztségből mesterség lett. Más törvények jöttek, más bírák és más életviszonyok. Eddigelé a fiskális úgy odakuporodott egy-egy uradalomhoz, vagy sokszor egyetlen pörhöz, mint a borjú a tehén alá, ott szopogatott, amíg vastagra meghízott.
Most megszűntek a hosszú pörök, a lusta bírák, akiknek az a szeme is be volt hunyva, mely az igazságot meglátá, meg az a másik is, mely most az ügyvédek körmeire van meresztve.
Minden megváltozott. – A méh nem szimbóluma többé a gyűjtésnek, csak az ostobaságnak: a méh maga röpködi be a virágokat s nagy fáradsággal szedi fel csápjaira az édes anyagot, hogy átdolgozza. – Ma már a hörcsög az igazi akvizitor, akinek két zacskója van a pofáján s két cikázó szeme, melyekkel meglátja a kész magot.
Az ügyvédséggel is elkéstek tehát a dzsentri-fiúk. Ez se jó pálya már. Bizony nem egyik szorult le körjegyzőnek közülük, – ha ugyan rosszabb is nem történt némelyikkel.
E gyalázatos átmeneti időkben tette le Katánghy János komposszesszor úr Menyhért fia az érettségit – azt is úgy, hogy János úr párbajjal fenyegette a professzorokat, ha megbuktatják. Mert rosszakaratot és szottizt Katánghy János úr nem tűr el senki fia részéről.
Miután Katánghy János úr a két fiával, Károllyal, a mérnökkel, és Palival, az ügyvéddel »elkésett«, amint azt fennebb vázoltuk némi általánosságban, a harmadik és legutolsó fiával akarta helyreütni a hibát.
– Rosszul spekuláltam – mondogatta magában. – Eleibe kell lőni a szerencsének, mint a vadgalambnak. Nem olyan pályát kell választani, amelyik most jó, hanem amelyik jó lesz.
Persze, de éppen ez a nehéz. Sokat töprengett ezen János úr. Legjobban szeretett volna belőle bankhivatalnokot, akképpen okoskodván: »a búzaasztagnál van a kakasnak a legjobb dolga.« De Katánghy György kir. tanácsos, a család esze (János úrnak unokatestvére) másképpen vélekedett.
– Nagy szó a bank, János. Külön kell arra születni. Zsidónak való dolog.
– De Menyus is megtanulja… Jó eszű kölyök és végtelenül ügyes.
A királyi tanácsos úr fitymálólag biggyesztette el húsos ajkait.
– Megtanulja? Talán. De nem elég az, János, talán te is megtanultad volna fiatal korodban, ha vagy tíz évig gyakorlod az egérfogást úgy, hogy ahol magad volnál, elfognád az egeret, de a rászületett macskák között neked egy se jutna, mind ők fognák meg.
Katánghy János lehajtotta a fejét.
– Hm – szólt elgondolkozva -, ebben van valami.
– Ne add tehát bankhivatalnoknak a gyereket. Nem arra való!
– Pedig úgy néz ki a fickó, mintha a jég hátán is megélne.
– A jég hátán meglehet, de a bankban nem. Csacsi ahhoz a nemesember.
– De hát akkor mit neveljek belőle?
– Doktort, barátom, doktort, és csak örökké doktort. A doktoroké a világ, mert beteges. Hiszen már nincs is egészséges ember. A Menyus csinos fiú, kellemes modora van, és derekasan tud szelet csapni. Ezen a pályán sokra viheti. Hány gazdag ember van a doktorok közt! Csak az nem boldogul, aki nem akar.
A kir. tanácsos szavai nagy súllyal estek a latba, Menyus orvosnövendék lett.
Menyus édesanyja, szül. Pribolszky Johanna is osztotta ezt a nézetet.
– Könnyű tudomány – mondá. – Ha az orvos meggyógyít valakit, az hálás és dicséri, ha pedig ki nem gyógyítja, örökre elnémul, nem tehet neki szemrehányást.
SZÓNOKI SIKER
Menyus, mint már szó volt róla, csinos fiú volt, ovál, barna arccal, imponáló testtartással, úgyhogy az indexére kétszer annyi kölcsönt kapott a Magyar utcai uzsorás asszonytól, mint mások, s a Schöja-kávéházban is több hitelben részesült társainál.
Az egyetemi előadásokra járt is, nem is: az egész ötéves kurzus alatt egyetlen szereplésére emlékeznek a konskolárisok.
Dr. Csepenka, a nagyhírű operatőr, a csontszú operációját magyarázta a klasszisnak.
A halottat, aki illusztrációul volt szükséges a magyarázathoz, behozták a szolgák a boncoló asztalra. Csepenka felölté boncoló köpenyegét s így szólt az egybegyűlt tanítványokhoz:
– Mi szükséges egy csontszú-operációhoz? Ki tudja? Senki. Hát én megmondom. Mindenekelőtt szükséges egy csontszúban szenvedő beteg. Igaz-e vagy nem?
– Igaz.
– Igen helyesen, uraim. Íme, tegyük fel – mondá a halottra mutatva -, hogy ez az illető csontszú-beteg. Az első kellék tehát megvan. Mi kell még? Nos? Hát egy boncoló kés kell. Igaz, helyes, egy boncoló kés, s továbbá? (Itt a harmadik ujját emelte fel a tudós Csepenka). Ej, hát egy porckés. Úgy van, egy porckés. És még? Egy csontfűrész. És még? Egy szivacs. Hát azután? Egy lavór víz. No, most?
– Most aztán meg lehet kezdeni, tanár úr.
– Dehogy. Paperlapap, uraim. Még kell valami.
– Kloroform – szólt közbe egy orvosnövendék.
– Kloroform csak az elaltatáshoz szükséges, amici. Kis műtéteknél pedig nem szükséges elaltatni a beteget, hanem igenis szükséges a segédlet. Egyik a beteg kezét fogja. Jöjjön ide, Demény úr. Egy másik a lábát fogja, hogy ne rúgjon. Talán ön lesz szíves, Kohn úr. De még ezzel sincs kimerítve. Még mindig kell valami. Nos? Hát megmondom. Egyikök álljon a beteg fejéhez és biztassa, bátorítsa. Mert az orvosi tudomány és a humanizmus testvérek. A betegnek jól esik az ilyesmi, ennélfogva a csillapító szerek közé felsorolandó. Ezen biztatói szerepre önt kérem fel, Katánghy úr.
Csepenka tanár felgyűrte kabátja ujját, mielőtt foga közé fogta a bonckést. Demény úr, egy köpcös fiatal tanuló, megfogta a halott kezét, az incifinci Kohn úr pedig a lábát. Szerencse, hogy a halott nem tudott rugdalózni, mert ugyancsak könnyen elrúghatta volna onnan Kohn urat.
– No, most! – kiáltott fel Csepenka úr. – Mindenki teljesítse kötelességét.
Csepenka úr megfogja a halott hüvelykujját, ahol a csontszúnak kellene lennie, s hogy élethíven markírozza a műtétet, odaszólt Katánghynak is:
– Kezdje hát!
Hősünk erre odaugrott a halott fejéhez, ki meredten, fehéren terült el az asztalon, borzalmas, kinyitott szemeivel, melyeket puha, szelíd kéz be nem fogott a szomorú kórházi nyoszolyán. Harminc éves férfi lehetett, sűrű hajjal, vastag bajusszal.
– Ne hagyja el magát, barátom! Szorítsa össze a fogait.
Az orvosnövendékek nevetni kezdtek a komikus szituáción, melyet a tanár pedánssága teremtett, s alig figyelt valaki Csepenkára, ki a csontszú ismérveit vázolta terjedelmesen, mielőtt késével bevágna a hulla ujjába. Menyus úrfi pedig zavartalanul folytatá a biztatást:
– Ne féljen, nem tart sokáig! Hiszen Csepenka tanár úr csinálja, a nagy Csepenka. Örüljön, hogy a nagy Csepenkához jutott.
A napfény beszűrődött a zöldes zsalukon s ott pajkoskodott a hulla arcán. Valóságosan olyan volt, mintha mosolyogna, hogy a nagy Csepenkához jutott. Az orvostanulók a hasukat fogták, úgy nevettek. Maga Csepenka is mosolygott.
– Biztosítom, hogy meg lesz elégedve. Egy kis fájdalom nem nagy dolog. Történtek már nagyobbak is a világon. A szegény Dózsa Györgyöt egy tüzes trónba ültették. Mi a maga esete ahhoz képest? Hát a Jókai »Kétszarvú emberét« olvasta-e? Az volt a parádé. Megnyúzták elevenen és egy bivalybőrbe varrták. Mit szólna ön az ilyesmihez?
Itt megállt Menyus úrfi, mintha a halott feleletét várná, de az néma maradt.
– Pfuj. Ne jajgasson! Mit ordít? Azt hiszi, hogy az használ? Képzelje, hogy egy bolhacsípés. Higgye meg, katonadolog az egész, én hát csak azt mondom, barátom, hunyja be a szemét…
A nevetés megfagyott az ajkakon. A halott behunyta az egyik szemét.
– Él! Él! – ordítottak a tanulók. A halott a másik szemét is behunyta, és melle emelkedni kezdett.
A lavórt tartó asszisztens ijedtében eleresztette a tálat, hogy az csörömpölve tört össze ezer darabra.
A csörömpölésre újra kinyitotta kissé a bal szemét a halott.
Mindenki álmélkodott és megrendült, csak dr. Csepenka nem. Flegmáját és humorát megtartotta.
– Gratulálok magának, Katánghy – mondá. – Ez a legnagyobb szónoki sikerek egyike, amiket életemben láttam.
Majd a burnót-szelencéjét vette elő Csepenka úr, szippantott előbb belőle, aztán odaillesztette sima, tükörszerű lapját a halott szája elé, kezét a szíve fölé helyezte, érezte halk verését, mire ritmikus mozdulatokkal kezdte a mellét nyomkodni.
– Egy közönséges tetszhalál-eset, uraim. Igen érdekes dolog, de nem az én szakmámba tartozik.
Csengetett a szolgáknak.
– Hívják be az illető szakorvost, hogy vegye tüzetes ápolás alá ezt az embert. Ami pedig engem illet, hm…
Itt félbeszakította a szavait, illő kifejezésen gondolkozva:
– Hozzanak részemre egy alkalmasabb halottat.
E nevezetes fölébredési eset akkoriban bekerült a lapokba, a nevekkel egyetemben (a halottaiból fölébredt ember Varga Mihály nevezetű kádárlegény volt). Az öreg Katánghy János mindenüvé magával hordta kabátzsebében az illető lapszámot.
– Micsoda bolond eset – hajtogatta az ismerősöknek. – Ilyen is csak az én Menyusommal történhetik. Ebugatta kölyke! Krisztus urunk óta nincs rá példa, még Cicero se bírta elérni, sőt Kossuth se, hogy halottakat élőkké kapacitáljon; inkább megfordítva, élőkből csinált a lángoló szónoklataival halottakat. Teringette! Azt mondani a halottnak: »Hunyja be a szemét, barátom«, és a bolond szót fogad neki, behunyja.
Annyira megtetszett az öreg Katánghynak az engedelmes Varga Mihály, hogy felutazott a látogatására Pestre, s mikor a fickó teljesen felgyógyult egy hónap múlva, magával hozta Katángfalvára mindenesnek, hogy mint valami csodát mutogassa a vendégeknek.
Így ragadt meg Varga Mihály a katángfalvi kúrián, s mikor néhány év múlva Menyus úrfi, a »nagy orátori talentum« (ahogy az orvostanhallgatók nevezték el tréfásan azóta) megkapta a doktori diplomát és nagy triumfussal jött haza a szomszéd vasúti állomásról a kék kasú családi csézán (önmaga hajtván a lovakat), apja elérzékenyülve borult a nyakába:
– Most már embernyi ember vagy, Menyus. Amit mi elherdáltunk, én és bátyáid, neked kell visszaszerezned. Aranyat, ezüstöt nem adhatok a kezdethez, mert magamnak sincs, hanem adtam nevelést, most pedig még neked adom inasnak Varga Mihályt, aki okvetlenül szerencsét fog rád hozni.
A PRAXIS
Menyus úr azonban egyelőre odatette a maga diplomáját, ahol a többi testvéreé volt, az íróasztal fiókjába. Jobban szeretett otthon lebzselni, foglyok, nyulak után vadászni, mint paciensek után. Az a veszett griff, mely a Katánghy-címerben terpeszkedik el kék mezőben, sehogysem eresztette.
Mikor az édesapja figyelmeztette, hogy kezdje már meg a praxist, költözzék be a városba (vagy Eperjesre, vagy Kassára, ahova neki tetszik), mindig Pató Pállal felelt: »Hiszen ráérek«. Váltig odébb-odébb húzódék a terminus. Majd ősszel! Nem lett belőle semmi. No, majd tavasszal. Abból se lett semmi. Mindig közbejött valami. Egyszer olyan, hogy a fiatal doktor vonakodott, másszor olyan, hogy a papa se bánta. Kivált, ha valamely módos leányos házhoz kezdett járni, mert volt egypár csinos és vagyonos kisasszony a közeli falvakban. Hátha bolondjában otthonról tud kihorgászni valami jó aranyhalat?
Csak néha zajdult fel az öregúr:
– Elfelejted, amit tanultál. A késpenge is megrozsdásodik, ha nem vágnak vele.
– A tokja válogatja, kedves apám. Aztán itthon is gyakorolhatja magát az ember.
Némelykor megbetegedett a faluban egy-egy paraszt a zöld uborkától, annak adott be kinint a hideglelés ellen, vagy a lábát törte ki valaki, azt kellett helyreigazítani. Valami különösebb betegségek nemigen fordultak elő.
Midőn emiatt sopánkodott az öregúr, aki szerette volna, ha a fiú folyton gyakorolhatja magát, azt felelték neki:
– Hja, nyáron nem ér rá a paraszt beteg lenni.
Hanem biz ott télen se voltak betegségek. Az öreg megint a parasztokat szidta:
– Hát már ti sohasem akartok betegeskedni?
– Mitől lenne beteg télen a paraszt – felelték neki -, mikor nem is igen eszik?
A katángfalviak szegények, rossz határuk van, néha a vetőmagot sem hozza be.
Ez így nem maradhat in infinitum. Maga a doktor is belátta, hogy mégiscsak meg kell kezdeni a praxist.
Csakhogy ahhoz is pénz kellene, lakást felvenni és bebútorozni. Pénze pedig Katánghy Jánosnak nem volt, se apró, se nagy; adóssága ellenben volt, apró is, nagy is.
Lefutotta azt a karriert, amit a dzsentri ember rendesen, az összes fokozásokkal. Először bízott önmagában, azután a földben, hogy hátha az hozna valami veszekedett nagy termést, azután a zsidóban, aki kölcsönt ad, s csak miután már a zsidó meg nem emberelte, fordult vallásos hitével az Istenhez. Az Istentől remélt mindent. Hiszen azt mondja a szentírás, hogy ott jelenik Ő meg, ahol legnagyobb a veszedelem.
Az Isten megjelenését várta Katánghy János úr, de ahelyett megjelent a bírósági végrehajtó. Rendesen így szokott lenni.
– Hát mármost mit csináljunk? – mondá az ifjú doktor sötéten.
– Várunk – szólt az apja. – Majd csak történik valami.
Hogy mi történhetnék, azt éppenséggel nem tudta János úr, sem azt, hogy minek kellene történnie, sem azt, hogy mit vár – hanem azért mégis csak várt.
De hogy is tudhatta volna, hiszen éppen valami jó »non putarem«-et várt. S a non putarem azért non putarem, mert senki se találhatta volna ki előre.
És amíg a non putaremet várta, addig valahogy erőszakosan fenn tudta tartani az állapotot. Békétlenkedő hitelezőket senki sem tudott nálánál nagyobb diplomáciával várakozásra bírni. Olyan svádája volt, mint egy nagykövetnek. Ahol a sváda nem használt, bizony nem volt bolond megvetni a drasztikusabb eszközöket.
A szomszéd faluban (Vártornyán) lakó Majka Györgyhöz, aki foglaltatott nála, áthajtatván, kedélyes szavakban kért halasztást.
– Nem adhatok – felelte Majka úr. – Nekem szükségem van a tőkémre.
– Úgy? Szüksége van? – szólt sötéten. – Látja ott röpülni azt a galambot, Majka úr?
– Látom.
Hogyne látta volna. A kert legvégén voltak, és a galamb ott kóválygott magasan a fejök felett.
– No, majd mindjárt lejjebb is látja – szólt hirtelen a vén Katánghy, villámsebesen kihúzván zsebéből a pisztolyát.
Célzott, lőtt, s a galamb holtan esett le Majka úr lábaihoz.
– Lesz-e halasztás? – kérdé, szemeit mereven szegezve Majka arcára.
– Nem bánom – makogta Majka remegő hangon.
Ilyenformán húzta-halasztotta a helyzetet Katánghy János vagy két évig, mindig várva azt a bizonyos non putaremet, mely egyszerre kimenti a kellemetlen helyzetből.
Hát meg is jött. De nem volt se promessz-szám, se amerikai nagybátya, hanem volt maga a Halál.
Katánghy János őseihez került a katángfalvi sírboltba, szívszélhűdés következtében. Künn a pagonyban vadászott Varga Miskával, egyszerre egy nagy süldő bukkant ki a cserjék közül és egyenest az öreg tekintetes úrnak tartott (így adta ezt elő Varga Mihály). Az öregúr felemelte a puskáját, rácélzott, de a kujon nyúl kutyába se vette, megállt makacsul egy hangya-zsombék mögött s hátulsó lábára felágaskodva, megfenyegette első két lábával a vadászt, görbüljön meg mind a két kezem (t. i. a Varga Mihály két keze), ha nem úgy volt. A tekintetes úr dühbe jött a gúnyolódó nyúlra, s mielőtt még elsüthette volna a fegyverét, összeesett, megholt.
A család elhallgatta ezeket a részleteket. Furcsa is volna, hogy egy Katánghy ijedtségtől haljon szörnyet, pláne nyúltól való ijedtségtől, pláne olyan híres lövő. Meghalt szívszélhűdésben, punktum.
János úr halálával aztán mindennek vége szakadt. A három Mátyás-lustájának kenyér után kellett látnia. Az ősi birtokot egy szép tavaszi napon dobra ütötték (valami Stern Mór vette meg), s árából kifizetvén a hitelezőket, három-háromezer forint jutott egy-egy fiúra.
A három testvér összeölelkezett s így szólt:
– Most már széledjünk szét a világba szerencsét csinálni.
A mérnök és az ügyvéd Katánghy élete nem tartozván feladatunkhoz, csupán hősünk életfonalát kísérjük – aki Kassára költözött két szépen bútorozott szobába, kiakasztván a »Dr. Katánghy Menyhért gyakorló-orvos« cédulát. Az aranyos betűk szépen ragyogtak a táblán, de az első páciens csak sehogy sem akart jelentkezni.
Varga Miska búsan üldögélt az előszobában, várván a csengettyű szólását. Az orvos sokszor kijött kérdezősködni:
– Senki sem csengetett? Mintha hallottam volna.
– Egy lélek se volt, uram. Lehet, hogy én nyomtam meg egy kissé, amint tisztogattam a gombját, mert attól féltem, hogy a pók szövi be.
Menyhért úr tanácsot ment kérni egyik kollegájához, dr. Demény Endréhez, akivel együtt jártak az egyetemen.
– Nem megy a dolog sehogy sem.
– Azaz nincs páciensed.
– Nincs. És a kis tőkém veszedelmesen fogy. Mit csináljak?
– Nincs valami egészséges reklám-ötleted?
– Dehogy van.
– De értesz-e legalább a betegségekhez? Lépést haladtál-e azóta otthon, falun az egyre fejlődő szaktudományokkal?
– Annyiban, hogy míg az egyet lépett előre, én kettőt léptem hátra. Ami keveset tudtam is, elfelejtettem.
– Hát biz az baj. Akkor csak azt tanácsolhatom, hogy vagy házasodj meg, vagy…
– A házasságra magam is gondoltam, de ahhoz kettő kell, én meg egy gazdag leány. A gazdag leányok azonban ritkák. Térjünk hát át a másik vagyra.
– Vagy pedig menj el fürdőorvosnak.
– Miért éppen fürdőorvosnak?
– Mert ahhoz megvan a teljes kvalifikációd.
– Hogy-hogy?
– A fürdőorvosnak semmit se kell tudnia. Még a »mutassa a nyelvét« se föltétlenül szükséges, a diagnózist, ami a legnehezebb, nem kell megállapítani, fürdőre már kitalált betegséggel megy a páciens, a fürdőorvosnak csak a mellét kell meghallgatnia (vagy hall valamit vagy nem), s aztán elrendelni, hogy melyik vízből igyék és mennyit, hány órát sétáljon naponkint stb.
– Bizony mondasz valamit.
– Azonfelül csinos legény vagy gentlemanlike-mázzal. Ha monoklit teszel fel a szemedre, bátran játszhatsz attasét a Nemzeti Színházban. De minthogy nem attasét akarsz játszani, csak doktort, okvetlenül pápaszemet kell viselned. Ne félj, az asszonyok a pápaszem dacára is csinosnak fognak találni. S minthogy a fürdőközönség legnagyobb része asszony, lehetetlen, hogy jövőd ne legyen mint fürdőorvosnak.
SZÁZ NAPÓLEON
Nem volt rossz tanács, érdemes megfogadni. Csakhogy a fürdőorvosok is nehezen vergődnek zöld ágra, ha nem értenek egy kicsit a Barnumságokhoz. Akinek azok közt jól megy a sorja, az úr, mert télen semmi dolga, behúzódhat valami kisvároskába, élheti a világát. Nagyon tetszett Menyusnak ez a tanács. De hát akinek nem megy jól? Ej, ki kell gondolni valamit, kényszeríteni kell a szerencsét. (Hiszen Koch is csak azt tette a sületlen fölfedezéseivel.) Híressé kell lenni valahogy. Mert a híres doktornak az ablakon ömlik be az arany. De a hír útja is lassú. Ki győzné azt bevárni? Az ördögnek nőjön a fű, ha már a lovak megdöglöttek.
Úgy szerette volna azt Menyus csinálni, hogy mindjárt a hírességen kezdje. Sokkal kényelmesebb volna így. Töprengett is rajta, éppen mint azok, akik a perpetuum mobilét vagy a kör négyszögesítését szövik ábrándjaik közé. Miért ne sikerülhetne neki?
Hátha olyan aplombbal lép fel, mely meglepi a közönséget és imponál neki? Volt még kétezer forint tőkéje, nem sok, de azért ki lehet vele vágni a tempót. Ha beüt, jó, ha be nem üt, akkor ugyan nem jó, de legalább nem csepeget le a véréből apránkint, hanem beadja a kulcsot egyszerre.
Hiszen persze, svindli az ilyen eljárás, de lehet-e a mai időben megélni egy kis szélhámosság nélkül?
A világ modern; a modernséget is érteni kell: aki ostoba, az elpusztul, mint ahogy az elsárgult levél lehull a fáról.
Így okoskodott a mi hősünk, s csakhamar megtalálta a letelepedési helyet: a prixdorfi fürdőt, melynek mintegy ötezer látogatója van évenkint, és csak tizenkét orvosa. Menyus egy kis számítást csinált. Körülbelül minden orvosra esik négyszáz lélek, azokból, mondjuk, minden második gyógyulni jön: tehát esik kétszáz beteg. Minden beteg fizet az egész idényre orvosának átlag 20 frtot, ez tehát négyezer forint. Hát az is csak valami. Ha ehhez hozzáadjuk, amit – ha ügyesen lép fel – a többi kollegáktól elszed, esetleg meg is gazdagodhatik a prixdorfi fürdőben.
Legott elutazott, hogy a fürdő igazgatójával érintkezésbe lépjen.
Az igazgató, egy Kruger nevű német ember, bár nagy ellensége volt a doktoroknak, a prixdorfiaknak különösen, mégis, úgy látszott, első tekintetre rokonszenvet érzett hősünk iránt, s megadta az engedélyt a letelepedésre, miután barátságosan figyelmeztette, hogy nehéz lesz megélni, mert már úgyis sok a doktor. Egy-kettő, amelyik divatban van, szedi le a húst, a többinek csontok jutnak.
Menyus fölénnyel mosolygott.
– Csak méltóztassék rám bízni.
– Szerencsét kívánok önnek.
Később baráti fülek előtt úgy nyilatkozott Kruger direktor úr, hogy csak azért engedte meg a charmant dr. Katánghynak a letelepedést, mivel a tizenharmadik lesz, amiből méltán következtethető, hogy a doktor-állományból egy év alatt meghal valamelyik.
Katánghy tehát a szezon elején letelepedett Prixdorfban.
Nem akarom a fürdő leírásával untatni a t. olvasót, mert bizonyosan olvasott már fürdőleírásokat és rájött magától is arra, hogy leírásban a világ minden fürdője egyforma. Ózondús levegő, szép, tiszta lakások, árnyékos sétahelyek, remek koszt, nevetségesen olcsó árak, fölséges kiszolgálat, üdítő ásvány- és gyógyvizek, gyönyörű kiránduló helyek, lawn tennis, tombola stb.
Egy-egy ilyen fürdői leírás valóban hasonlít ama lóhoz, mely a lóbetegségekről szóló tudományos könyv lapján vagyon lefestve, mindazon betegségek jelzésével, melyek az összes lovakon valaha előfordultak, de egyetlen lóban sohasem – csakhogy a fürdőleírásoknál az előnyök vannak így berakva az összes fürdőkből egybe.
Hát én bizony le sem próbálom írni Prixdorfot, pedig egészen csinos hely, és sok magyar látogatja. De hogyne! Magyar mindenütt sok van, csak otthon nincsen elegendő. Ha a külföldi fürdőkön őgyeleg az ember, azt kellene hinnie a magyarok mennyisége után, hogy otthon legalább ötven millió maradt még belőlük.
Az 1876-iki idény nagyon eleven volt Prixdorfban. A kutak környékén ezeren és ezeren tolongtak, csinos asszonykák fekete viaszkos-vászon-táskákkal az oldalukon, melyben a poharat tartják, és az üvegcsövet, melyen keresztül isszák a szénsavas, vasas gyógyvizet, hogy a foguk ne feketedjék tőle; sárgacipős uracsok, akik kalandot keresnek a tüdőhurutjuk mellé. Széltiben foly a fürdői traccs, mely egészen speciális. A fürdőn évtizedeket él át az ember két hónap alatt. A közönség jön és megy észrevétlenül, az átváltozás folytonos. A kép mindig ugyanaz, a kutaknál, a Kur-Salonban, a zenénél és mindenütt, de a személyek mindig mások. Az egy hónap előtti ismerősei úgy tűnnek fel az embernek, mint messze időkről ismert alakok, kiknek elmosódott képe megvillan ködösen az emlékezetben.
S hogy megváltoznak ily helyt az emberek! A fürdőn s általában utazásban mindenki nagyobb úrnak szereti magát mutatni, mint aminő otthon volt. Kivévén az igazi nagy urakat, akik itt kisebbekké teszik magukat – mert ők ezt tekintik pihenésnek: az úri állapotból kijut nekik a megcsömörlésig odahaza.
Ez a tömeg mind hazug. Egyik több, másik kevesebb. Biztos szem kell hozzá, mely redukálni tudjon. Mint ahogy biztos ítélet kell, egy lap közleményei nyomán meglátni valódi alakjukban az előfordult eseményeket. Nincsenek többé hazugságok, csak rossz szemmérték van és gyenge ítélő erő.
A prixdorfi fürdővendégeknek ezen a nyáron is megvoltak mindazon mulatságai, melyek más években. A céllövészet, a pisztránghalászat, kirándulások a csacsik hátán s egyéb ártatlan öröm, mely néhány ezer dologtalan embertől kitelik. Mennyi száz apróság tudja ezeket szórakoztatni, még a mosónők látása is, amint nagy kosarukban a fejök tetején viszik a villákba a szépen kimosott, kivasalt fehérneműt. Az ácsorgó uracsok rendre ráösmernek:
– Nini, a kis erdészné alsószoknyája!
– Igaz. Ez a másik meg a szőke konzulné holmiját viszi. Nézze csak, nem ösmer rá a lila batiszt blúzára, ott oldalt az ingek felett? Ah, istenem, a konzulné ingei!
Csak a fürdőn látni, hogy milyen ostoba állat az ember – ha elvesszük tőle a rendes foglalkozását, ha lerázta magáról a hámot, amelyben okosan tud járni.
Százával vannak itt, akik hónapokon át nem beszélnek egyébről, csak a gyomrukról, és az alvásukról, folyton e két témát variálva:
– Ma egy kicsit jobban érzem magam, mint tegnap.
– Én is sokkal jobban aludtam. Éjfél előtt csak egyszer ébredtem fel.
– Én egy kis görcsfélét észleltem úgy 3 óra tájon a gyomromban.
– Nekem úgy rémlik, mintha reuma lenne tegnap óta a nyakamban.
– Tegnap igen jó étvágyam volt. Egy beefsteaket fogyasztottam. Megettem az egészet. Pedig roppant darab volt.
– Nálam nyomást okoz a húsféle este.
– Valóban, a múlt péntek esti rostélyostól magam is bikákkal álmodtam egész éjjel.
S ez így megy az egész szezonon keresztül. Az a sok ember közönségesen mind erről beszél. Szerencse, hogy ez általános közös témákhoz némi »csemege« is járul. Egypár kaland mindig előadja magát, amellé egy kis pletyka okvetlenül kerekedik, aztán a doktorok szapulása is egyike a kardinálisabb élvezeteknek. Szamarak, sarlatánok, nem törődnek a betegekkel. Melyiknek ki a betege, melyiknek mit rendelt. X. doktor udvarol az egyik szép páciensének s minden vizitnél egy ingre vetkőzteti a menyecskét, hogy a fülét odatehesse a gazember a kebléhez, a mellét meghallgatni. Z. doktorról pedig azt esik jól elfecsegni, hogy kis betegségekből nagyokat csinál, mint a kelmenbergi borbély, aki összeszidta a segédét, amikor a paraszt meggyűlt lábából távollétében a tüskét kivette: »Tékozló kutya vagy, inkább beljebb kellett volna verni, hogy pénzelhessünk belőle«.
De a legjobb terefere mégis az új doktorról szólt ebben a fürdőidényben, mert nemcsak a fürdőközönség beszélt, hanem maguk a doktorok és a bennszülöttek is.
– Csinos ember – mondák a gyöngédebb nemen levők.
– Rettenetesen el van foglalva – csodálkoztak a bennszülöttek.
– Mindnyájunkat lefőz – ijedezének a kollegák. – Megfoghatatlan dolog!
– Jól mehet a dolga. Bizonyosan érti magát – vélték a laikusok.
Denique beszéltek róla. Felötlött. Az idény újdonságai közé tartozott. Új doktor, magyar doktor. Nemes ember; Herr von Katánghy.
Közelebbről senki sem tudott róla semmit; az asszonyok, akik dicsérték, hogy csinos ember, nem vehették hasznát, mert örökké a kocsijában ült, sebesen rohanva az utcákon és tereken, mintha mindig halálos beteghez sietne. Reggeltől egész estig látható volt, majd itt, majd ott bukkant fel a komoly, egyszerű és mégis végtelenül elegáns fogat, mindig galoppban. Itt-ott megállt egy-egy villa előtt, a doktor leugrott (szép nyúlánk alakja volt) s lázas sietséggel ment fel a lépcsőkön, mindig sietett, két lépcsőt is ugrott egyszerre, rettentő sok dolga lehet; néhány perc múlva visszajött, loholva, fújva, halántékát a kendőjével törülgetve, aztán megint megindult a fogat, száguldva, valamely, a fürdő túlsó részén levő villába. Útközben kezében tartotta a napfénytől csillámló aranyóráját, mintha a másodpercek gyors eltűnése is alterálná, s gyakran (kivált, ahol nagyobb közönség látta) meg-megbiztatta a kocsisát.
– Csak sebesebben, mert elkésünk.
A hölgyek, mondom, nem vették hasznát, mert rá nem ért, hogy velök foglalkozzék. Sajnálandó az ilyen ember, gondolták, aki a munkának rabszolgája. Délben sietve habzsolta be ételeit, aztán megint ment azon az átkozott kocsin (vajon mikor esznek a lovai?), a vacsorát azonképpen behányta magába és újra rohant. Éjjel is sokszor lehetett hallani a kocsija robogását. Sajátszerű extravagáns zúgása volt a feketepárnás brumerjének. A csendes alvók, ha felriadtak, a másik oldalukra fordulva mormogták: »A doktor Katánghynak nehéz betegjei lehetnek«.
Ezt reggel is fölemlegették a früstöknél, mint éji élményt: »A Katánghynak nehéz betegei lehetnek, egypárszor hallottam az éjjel a kocsiját átmenni az ablakom alatt«.
De hát kik voltak ezek a betegei? Azt bezzeg nem tudta senki. Ámbátor el sem jutottak ehhez a kérdéshez. Mindenki megelégedett azzal, hogy sok betegje lehet, mit firtassa ő, hogy kik. Ő nem az, a Pali ismerőse sem az, a győri fiskálisné sem az – de a többi ember aztán akár mind az övé lehet.
Ki gyaníthatta volna azt a turpisságot (amit csak én tudok, meg a patikárius, aki egész nyáron mindössze öt Katánghy-vevényt látott el), hogy Katánghy barátunknak egyáltalában nem voltak betegei, hanem angol ésszel játszta az elfoglalt embert oly mesterileg, hogy az ördög se vehette észre – még a gyógyszerész is gyanakodott: »Hátha háziszerekkel gyógyít!«
Igenis, Katánghy Menyhért a jobbik eszét vette elő. Hiszen ő is a fin de siècle gyermeke. És végre, ha a sárosi ember amerikánus akar lenni, nem kell hozzá semmi előtanulmány: a sárosi ember készen van.
Mint az elkeseredett játékos, egy blattra tette fel mindenét (a minden alatt a kétezer forintja értendő).
Kibérelt Prixdorfban egy elegáns lakást, bebútorozta igen csinosan, csináltatott egy táblácskát arany betűkkel: »Dr. Melchior von Katánghy Brunnenarzt«, vett egy szép fogatot (két jó szürke trappert), felültetett a bakra egy cilinderes, frakkos kocsist, a jó Varga Miskát pedig, akit felbeszélt halottaiból egykor az egyetemen, rábeszélte most, hogy borotváltassa le a bajuszát (ez utóbbi esetben csökönyösebb volt a Miska), belebújtatta pompás komornyik-livréebe, így fölfegyverkezve megkezdte, amint látjuk, a merész utakat a szerencse erőszakos meghódítására, mégpedig olyan ügyesen, hogy az egész Prixdorfban rövid idő múltán őt tartották a legdivatosabb orvosnak.
Nagy ügyesség kellett különösen a villákba tett látogatások markírozásához. Mert a mi derék földink természetesen nem tett látogatást senkinél, hanem csak fölment az emeletre, ott kuncsorgott, dangubált vagy elbújt valami alkalmas helyre, hogy húsz-harminc perc elteljen. A szemfüles villai cselédség könnyen észreveheti vala, hogy csak szelet tol, de oly imponáló volt a tartása, méltóságteljes a megjelenése, s annyira természetes volt az ügybuzgó sietsége, hogy senkinek sem jutott volna eszébe ilyesmire gondolni.
S mennyi kitartás! Ugyanazt tenni napról-napra, következetesen, minden eredmény nélkül.
Mert nem volt eredmény. A Miska, aki azalatt komornyiki ruhájában otthon várta a pácienseket, mindig azt az egyet referálta: »Senki sem volt itt«.
És természetes is, a fürdővendégek már a megérkezésük első napján választanak orvost, vagy a tavalyit, vagy akit tavaly kiszemeltek, az új doktor élelmes manővere tehát olyan vetés, amiből csak esztendőre lehet aratni: aki esetleg most beleszeret, vagy akit elszédít divatos volta, az is csak a jövő szezonban keresi fel. De a jövő szezon messze van, addig a mi doktorunk nem bírja magát fenntartani.
Egy nap azonban, midőn az orvos hazatért, mert a teljes látszat kedvéért a nagy kocsizásokból minduntalan haza kellett térnie, hogy a várószobájában felgyűlt betegeit ellássa (voltaképpen, hogy a díványon hanyattfekve egy-két csibukot elszíjon), már messziről jelentőségteljesen kacsintott feléje a Miska.
– Van odabent valaki? – kérdé halkan.
– Egy bárónő a leányával – súgta a bizalmas komornyik.
– Egy bárónő! teringette!
Katánghy felvillanyozva nyitott be a várószobába.
A pamlagról egy éltes úrnő emelkedett fel terebélyes termettel és olyan roppant mellel, hogy az embernek önkénytelenül az a gondolata támadt, hogyan tudja vajon a t. asszonyság a levest enni? Bizonyosan csak úgy, ha a tányért egész az álla alá hozza fel a hegyek alól. Különben az arca igen intelligens volt s még a toka és a hervadtság sem bírta érdekességétől megfosztani, szemei pedig éppenséggel most is szépek.
– Blandi bárónő vagyok.
Az orvos meghajtotta magát mély tisztelettel, az asszonyság pedig a távolabb álló fiatal hölgyre mutatott.
– Klára leányom, akinek érdekében kívánjuk igénybe venni orvos urat.
– Úgy? A kisasszony a beteg?
Egy futó tekintettel mérte végig. Magas, nyúlánk termetű, szőke kisasszony volt, nem fiatal már, de nem is vénleány még. Nyugodt, mélyreható nézésébe egy kis ravaszság vegyült. Arca kissé szenvedőnek tetszett, ajkai körül bágyadt, színtelen mosoly lebegett, de ez csak illett neki s felette előkelő kinézést kölcsönzött.
– Méltóztassanak a dolgozószobámba befáradni. Parancsoljon, bárónő!
Miközben elöl eresztette, jól szemügyre vevé a hölgyek öltözékét. Melyik orvost ne érdekelné az első páciens? Kivált, ha egy Blandi bárónő! De hátha csak amolyan fürdői bárónő?
A pillanatnyi szemle jól ütött ki. Menyus is értett a toalettekhez. Ezek a csipkék valódiak, az öreg bárónő fülében igen szép gyémántok fityegnek, a kisasszony egyszerű batiszt ruhája előkelő szabó műhelyéből került ki; minden igen elegáns rajtuk és ízléses a szalmakalapoktól, a svéd kesztyűtől kezdve az utolsó zsuzsuig. Pedig az előkelőséget és a valódi jó módot az apróságokból lehet megítélni. Egyszóval, Menyus úr meg volt elégedve. Az első páciens igen kielégítő. S mint prognosztikon sokat ér. Máris az arisztokrata világ orvosának kezdte magát képzelni, s látta a fényes jövőt, mint telik meg lakásának környéke ragyogó fogatokkal, melyekről beteges ladykat és marquisnőket emelnek le fényes ruhájú lakájok.
– Mi baja voltaképpen a baronesznek? – kérdé, amint leültette dolgozószobájában a hölgyeket, őmaga udvariasságból állva maradt.
– A leányom nem baronesz – mondá rigorózus hangon a bárónő.
– Ugyan?
– Az első férjem Bodrogszeghy Pál volt. Csak jóval leányom születése után mentem férjhez báró Blandihoz. De ez éppenséggel nem lényeges ebben az esetben. A fődolog az, hogy leányom egy idő óta folytonosan köhécsel s némelykor lázai vannak. Kérném őt alaposan megvizsgálni.
– Mindenesetre, bárónő. Mióta érzi e tüneteket?
– Körülbelül február óta. De felelj te magad, szívecském!
– Igen, mama.
– Nem szokott éjjel izzadni?
– Nem – felelte Klára kisasszony.
– Érez valamit a mellében?
– Semmit.
– Igen helyes. A láz mikor szokott jönni?
– A láz sokszor hetekre elmúlik, vagy visszajő magától – vette át a szót a bárónő, folytonosan legyezve magát, ami nem volt csoda, mert a bárónő vérmes volt, kurta nyakú, s kívülről az ablakok zsaluin át csak úgy ömlött be az augusztusi hőség, mintha kemencéből jönne.
– Majd rendelünk ellene egy kis kinint.
– Ma alighanem sirokkónk van – jegyzé meg Blandi bárónő, nagyot fújva.
Az orvos elmosolyodott.
– Ah istenem, annyira el vagyok foglalva, hogy észre sem veszem az időjárást.
A keresztényies önmegadás keserűsége érzett ki felkiáltásán, mintha mondaná »Oh, asszonyom, milyen szerencsétlenség híresnek lenni«!
– Valóban, ön túlságosan igénybe van véve. Mondták ezt nekünk a villában, de mi nem tágítottunk. Leányom mindenáron önt óhajtotta konzultálni.
– Nagyon lekötelező… igazán helyes. Tehát lássunk hozzá, mert az idő fogy (izgatottan tekintette meg az óráját). Tessék levetkőzni, kisasszony.
Klára kisasszony arca merő láng lett, szemérmesen lesütötte a szemeit. Igazán csinos volt most.
– No, ne légy bolond, Klárika. Ne szégyelld magad az orvos úr előtt, fűzd ki fiam a ruhaderekat. De talán nem is volna szabad mídert viselnie, ugye orvos úr? Ejnye, de nagy gyerek vagy, Klára! Hiszen a doktor úr nem olyan szemekkel nézi azt, mint más férfi, az orvos úr jelen nem levőnek tekintetik. Persze, persze, hogy fiatal ember még, de azt hiszem, már nős. Nemde, nős már? Hogyan, még nem nős? No, mindegy, hunyd be a szemedet, aztán le azzal a derékkal, egy, kettő, három…
Klárika behunyta a szemeit, mialatt gépiesen kifűzte a derekát… Szegény bárányka, úgy reszketett a vérlázító művelet alatt.
Mikor az orvos fülét a derekához nyomta, a vékony batiszt ing fölött, összeszisszent és az ajkait harapta.
– Vegyen nagy lélegzetet. Ne olyan nagyot… Így, így.
Azután megkopogtatta a mellét, hátát egy pár helyen.
– Itt egy kis tompulat van – mondá. – Tessék felöltözni!
Rá se nézett, nem mutatott semmi különös érdeklődést, nem alterálta az illat, mely a finom testből kiáradt, hidegen, közömbösen mondá: »Tessék felöltözni«, mintha száz és száz hölgyet vizsgálna meg napjában.
– Nos? – kérdé a bárónő mohón.
– Egy kis csúcshurutot találtam a harmadik és negyedik borda közt – felelte a doktor baljóslatú hangon.
– Szent isten! Csak nem lesz baj?
– Mindent el fogunk követni, hogy ne legyen.
Az orvos most leült az íróasztalához, beírta egy nagy ócska könyvnek valahol a közepe tájára a beteg nevét, a villát, ahol laknak (a »Márványasszony«-ban laktak), a szimptomákat, amiket talált, írt valami porokat a láz ellen, elrendelte, hogy a kisasszony mindennap igyék reggel száz gramm vizet a »Katalin« forrásból, üljön sokat szabad levegőn, délután inhaláljon egy kis fenyőillatot, és mentől kevesebbet beszéljen. »Sehol sem olyan igazi arany a hallgatás – mondá -, mint kegyednél lesz.«
Így folyt le az első vizit. A százszor megálmodott első páciens egy könnyed, szinte kevély fejbiccentéssel eltávozott.
Harmadnap látogatást tett a doktor a »Márványasszony«-nál (egyike a drágább villáknak), két igen elegáns szobában laktak Blandiék az első emeleten.
Klára kisasszony künn a kertben feküdt a platánok alatt egy függőágyon s mind a két kezét nyújtotta a doktor elé.
– Az ön porai megszabadítottak a láztól.
– Természetesen. Tehát jobban érzi magát?
– Összehasonlíthatatlanul jobban; mintha kicseréltek volna.
– Étvágya?
– Mint a farkasé. Az ön orvossága csodát tett.
A kisasszony hálás szemeket vetett hősünkre, a nagy kék szemek nedves fényben úsztak, mintha könnyben fürödtek volna.
Menyhért úr lesütötte a maga szemeit. Bár nagy svihák volt, mégis restellte a hálának ilyen rendkívüli nyilvánulását. Egy pár kinin-porért ez mégis sok.
– Szót sem érdemel – mormogta és kedvetlenül ráncolta össze a homlokát.
Eszébe jutott, hogy a nagyon hálás páciensek rendesen rosszul fizetnek. Az áradozó szavak forintokat vannak hivatva pótolni.
– A köhögéssel hogy vagyunk?
– Az még tart.
– Magától elmarad, mihelyt az oka elmúlik. No, és a mama?
– Az fent van a szobában.
– Éppen hét percem van még, hogy nála is tehessem tiszteletemet.
– Istenem, annyira siet!
– Hja, a kötelesség, kisasszony. De holnap, holnapután talán ráérek ismét eljönni. Nos, menjünk fel a bárónőhöz. Szabad karomat ajánlani?
Sajátszerű puhaság, lágyság ömlött el Klárának egész lényén, s valami ritmikus volt a lépéseiben. Valóságos zene a járása.
A »Márványasszony« egész homlokzata rózsaindával volt befuttatva, ezer meg ezer rózsa lógott le a falról, a bejáratba is lecsüngtek. A doktor önkénytelenül leszakított egy félig kihasadt bimbót és a gomblyukába tűzte.
– Ej, menjen – mondá durcásan Klára, amint a lépcsőn fölmentek -, éppen az én bimbómat tépte le. Már két napja aufpasszolok rá (Klára szerette vegyíteni a nyelveket), még ma tövén hagytam, hogy egy kicsinyt megemberesedjék, illetve megrózsásodjék, s íme, elviszi az orrom elől.
Erre a pajzán hangra meglepődött a mi Menyusunk, de mit tehetett egyebet, kivette a gomblyukából, s maga is kiesvén komor aeskulapi szerepéből, némi udvarlói allűrrel nyújtotta, s mondá Klárának:
– Itt van, ni! ne sírjon!
Klára mosolyogva tűzte a tömött szőke haja közquot;;é.
Mikor Menyus úr másnap eljött a hölgyek látogatására, egy ivópohárban találta kissé megfonnyadva a tegnapi bimbót. De Menyus annyira nem gondolt helyzetében udvarlásra, szerelemre, mint ahogy az akasztandó ember a siralomházban a jövő évi termésre. Meglehet, észre sem vette a bimbó megtiszteltetését.
Blandiék mintegy hat hétig maradtak Prixdorfban, azalatt a doktorral sűrűn érintkeztek, aki majd minden másodnap bepillantott hozzájuk, de mindig az ő szokott sietségével. Némelykor találkoztak az ebédnél az »Arany alma« hotel korridorján, persze, itt is csak futólag, a doktor sebesen evett, s már a második tál ételnél rendesen jött érte szaladva, nagy lihegéssel a komornyikja. A bárónő, aki bőbeszédű volt, sohase beszélhette ki magát. Sokszor kezdett bele valami történetbe, de azt sohasem fejezhette be, mert Katánghy nem maradt a végéig, amiért apródonkint egészen meghűlt iránta.
– Ugyan eredj a te doktoroddal – mondá néhányszor a leányának -, hisz az egy kellemetlen, hideg fráter, és úgy oda van ragadva a foglalkozásához, mint az Aeskulap botján a körültekergőzött kígyó.
– De igen csinos ember. És bizonyára sok pénze van.
– Ki tudja?
– Ha nincs is még, de bizonyosan lesz. Amellett anständig modorú, szép nemesi neve van. János király kezeiben hatalmas stoff lenne.
– No no, kőbe találsz vágni a kapa élével.
– Aki mer, az nyer!
Az öreg bárónő rosszallón rázta a fejét.
– A súlyos kő a legszebben szőtt pókhálóból is kiesik. Jegyezd meg magadnak, Klára!
Klára kisasszony dacosan fordította el a fejét.
– Nincs benned semmi kitartás, mama. Te csak a sült galambot szereted, ha mindjárt van, de hogy meg legyen spékelve is.
– No, fiam, a te sült galambod nekem ugyan nem kellene, ha csak ketten volnánk is egy puszta szigeten.
– Az ízlés dolga.
– A nyelvecskéd elég jól forog.
– Magára ütöttem, mamácska.
Ilyen feleselések gyakran estek anya és leánya közt, mely utóbbi két-három hét alatt teljesen elvesztette a csúcshurutját, üde piros színt nyert az arca, olyan lett, mint egy »töltött galamb« (egy katonatiszt udvarlója szerint). A fürdői embermázsálók tíz kiló pluszt jeleztek a sugár ruganyos testen.
– Hátha még jobb koszt lenne! – zsörtölődött a báróné a doktor előtt. – De az borzasztó, amit itt megétetnek az emberrel. Jövőre, ha élek, szakácsot szeretnék hozni magammal.
A doktor élénken taszította feljebb a pápaszemét ennél a szónál, Klári pedig elérzékenyült pillantást vetett rá: »mamácskám, te segítesz engem«.
Blandi báróné általában nagy ungorkodással volt a prixdorfi vendéglősök iránt, s öröme telt, ha az időjárásból előre megjósolhatta a másnapi menüt, kiismervén a vendéglősök ravaszságát; ha szél volt, másnapra almásréteseket jósolt a vendéglői étlapokra, mert a szél leverte a sok éretlen almát a fákról; ha hirtelen eső kerekedett, esküt mert tenni a kaiserschmarnra (császár morzsájára), mert az asztalokon megázott zsemlyék ilyetén értékesítése elmaradhatlan ez átkozott piócáknál.
Hősünk sohasem árult el kíváncsiságot a bárónő magánviszonyai iránt. Mi volt ennek oka, lehetetlennek látszott meghatározni. Egyszerű közömbösség-e, vagy finom modor? Nagyon ravasz volt-e, vagy abszolute nem érdekelték Blandiék? Százszor eltűnődött ezeken Klárika.
De mert a bárónő gyakran igen közlékeny volt, szükségképp meg kellett tudnia egyet-mást; némelykor ugyan maga is kérdezett, de mindig csak akkor, ha a társalgási téma magától hömpölygette a kérdéseket.
Így tudta meg, hogy Blandiék Klagenfurtban laknak (rossz jel; Klagenfurt vice-Grác, sokat mutató szegény emberek városa), hogy Blandi báró már egy pár év előtt szíves volt meghalni, ha ugyan élt valaha (fürdőben minden ember Tamás), hogy Blandiné gyakran fordul meg Magyarországon a fivérénél, aki gyermektelen, s úgy mellesleg az is el volt mondva, hogy Klári a keresztleánya és kizárólagos örököse. Szegény Klári, milyen kár, hogy nem férfi.
A doktor mégis kíváncsi volt, hogy miért olyan nagy kár az.
– Mert a nagybácsija olyan portékát tart raktáron – szólt a bárónő kedélyes mosolygással -, aminek csak a férfiak vehetik hasznát.
– Kereskedő?
– Inkább gyáros.
A doktor nem volt kíváncsi. Gondolta magában, bizonyosan pipagyáros lesz a nagybácsijok; a báróné mintha a lelkébe látott volna, még hozzátette, Klárihoz szólva:
– Az öreg gyártmányai egyre kelendőbbek. Ma már húszezer forintba kerül darabja.
Mindegy, a doktor mégsem tudakozódott, megelégedett azzal a tudattal, hogy akkor hát nem pipagyáros, de talán hajógyáros.
A bárónő meg nem állhatta, mikor a doktor elment, hogy azt a különben jogosult megjegyzést ne tegye:
– Kár erre a szót vesztegetni. Nem fogja a szikra – punktum.
– Ej, a nyirkos dohány is ég, mamácska. Láttam én azt százszor is. A különbség csak az, hogy több gyufa kell hozzá.
– A mai gyufa nem szuperált.
– Mert nem volt rajta elég foszfor.
A tény pedig az volt, hogy dr. Katánghyra igen jól hatott a gyáros emlegetése, persze csak bizonyos értelemben, mert a Blandiékhoz fűzött gondolatai a honorárium keretéből nem mentek ki. Valami olyasforma forgott eszében: »Ezek a Blandiék szolid népek, hogy a gyáros nagybácsit emlegetik, holott éppen avval az erővel emlegethetnék nagybácsijuknak Lobkovicz herceget is. A Blandiék reális népek, és bizonyára csinos honoráriumot fognak nekem fizetni.«
Hogy mennyit? Hősünk ötven forintra számított, ez tisztességes lesz, de nem elegáns, az elegáns fizetség egy százas lenne.
S bizony arra a százasra már nemsokára rászorul. A negyven darab ötvenesből, amit Kassáról elhozott, éppen az »utolsó mohikánt« költi most. Egypár nap múlva kenőcs hiányában megakadóban lesz az egész gép.
Igaz, hogy a pénzek csapját legkönnyebben a fürdőorvos eresztheti meg, azt mondván egy-egy betegének: »Ön már meggyógyult, holnap mehet«, vagy ha kedvtelésből ott akarna maradni, ráijeszt: »Önnek árt ez a klíma«, mire jön az elmaradhatlan »levélboríték«, csakhogy ehhez páciensek kellenek, s Katánghynak Blandiékon kívül alig volt négy vagy öt betege, s ezek is most utóbb jöttek.
Tehát nem volt más mód, mint egy szép napon hazaküldeni Blandiékat.
– A kisasszony teljesen meggyógyult. Orvosra nincs többé szüksége.
Szomorúság öntötte el az arcát. Hiába, Klára az első páciense volt, bizonyos előszeretettel viseltetett iránta. Még tán jó is volna neki egy vagy két hét a fenyvesek közt, és mégis elbocsátja? De mit csináljon? A szükség nagy úr.
Klára szinte összeomlani látszott a szavak súlya alatt.
– Hogyan – szólt képéből kikelve -, ön már ránk unt?
– No, csak az kellene – mondá a doktor vidoran, de a hangján kiérzett a zavar és kelletlenség -, az ön drága egészsége az a szempont, melyet mindenek fölébe helyezek. Önnek már nem tesz jót ez a levegő, a napok már rövidek, a harmatcsapadék nagy lévén, az esték igen nedvesek és ártalmasok. Ön, mint a méh a virágból, felszítta Prixdorfból, ami hasznos és éltető volt – ami ártalmas, hagyja itt.
– Igen helyes, orvos úr – mondá a bárónő. – A jövő héten indulunk.
– Annyi haladékot nem adok. Menjenek inkább valahova utókúrára.
– Hová tanácsolja?
– Például Magyarországra. Ilyenkor legjobb az Alföld.
– Hát Székelyország nem volna jó?
– Hm. Nem bánom. Falu vagy város?
– Kisváros.
A leány kérdőleg nézett az anyjára, miközben egy könnycsepp gurult ki a szemeiből.
– János bácsihoz megyünk – mondá mintegy válaszképpen a kérdő tekintetre.
Az orvos észrevette a könnycseppet a Klára szemeiben, s maga is elérzékenyült, elfordította a fejét.
– Látom, nagyon sajnálja Prixdorfot… és bizonyára én is sajnálom, hogy elmennek, de az egészség az első.
Így lett elhatározva, hogy Blandiék holnapután indulnak.
Másnap szokott szemfényvesztési kocsikázásait végezve, úgyszólván minden félórában hazahajtatott. Türelmetlenül várta Blandiékat a honoráriummal. Orvosnövendék korában leste effajta érzelmekkel a levélhordót.
A dél is elmúlt, semmi; az uzsonna ideje is bekövetkezett, de Blandiék még mindég nem mutatkoztak.
– Nem voltak itt, Miska?
– Nem voltak.
– Itt voltál mindég?
– Itt.
– Nem távoztál el hazulról, ha csak egy percre is? De lélek szerint beszélj, gazember!
– Nem.
– Gyere ide, lehelj rám!
A komornyik rálehelt a gazdájára, de semmi pálinkaszagot nem érzett rajta, tehát nem távozott otthonról.
– Megfoghatatlan!
A doktor türelmetlen lett és izgatott. Megjárná, ha… De erre gondolni sem mert. Iszonyú is lenne, mert holnapra néhány apró fizetsége van, s már ezeket sem bírja teljesíteni. Hiszen az igaz, hogy csak néhány forintról van szó. De mit tesz az? Néha éppen csak egy kiló kőszén hiánya az, amiért menthetetlenül megfázik az ember és elpusztul.
Kocsira akart ülni és a »Márványasszony«-hoz hajtatni, hogy tudakozódjék, midőn megpillantotta Klárit, amint a szemben levő fasorból kibukkant.
Fekete, könnyű csipkeruhába volt öltözve, hasonló színű szalmakalappal a fején, melyet két picinyke napraforgó díszített. Csak most tűnt fel a doktornak, milyen disztingvált alak! Nyúlánk, magas, egyenes, mint egy fiókszarvas.
Egyenesen feléje jött.
– Milyen szerencse – mondá, könnyed pírral tejfehér arcán -, hogy itthon találom.
– Parancsol talán bejönni?
– Nem szándékozom betegétől megfosztani. Csak búcsúzni jöttem…
– Igaz, igaz, hiszen már holnap mennek…
– És elhoztam azt a csekélységet, amit a mama küldött.
Ezzel egy kis papírdobozt nyújtott át a doktornak, ki azt a zsebébe süllyesztette elegáns közömbösséggel.
– Egyszerű jeléül vegye ezt tartozásunknak – folytatá a leány, szinte a túlságig ellágyult hangon. – Oh, bárcsak módom lenne jobban bebizonyítani hálánkat. Hiszen ön az életemet mentette meg, és ha szorosan vennők a dolgot, ez az élet önt illetné.
– Szívesen tettem meg, amit lehetett, kisasszony. Mikor utaznak, holnap?
Azért vágott közbe, hogy útját vegye a konvencionális frázisoknak, melyekbe jó öltözetű emberek a pénzt szokták begöngyölíteni.
– A déli vonattal.
– Akkor még majd teszem tiszteletemet délelőtt. De hát le sem ül?
A parkírozott udvar nagy fenyőfái alatt kényelmes padok kínálkoztak egy kis trics-tracsra.
Klára mélabúsan rázta meg a fejét, mialatt a kezeit leeresztette lomhán, bágyadtan.
– Nem, nem ülök le – mondotta végtelen szomorúsággal.
– Ej no, csak nem akarja az álmomat elvinni, ahogy minálunk Magyarországon mondják.
– De azt akarom.
Szelíden mosolygott, s mintha félig dévajság, félig szemrehányás számba menne, egy kisleányos pukedlit csinált, aztán szapora léptekkel otthagyta a doktort, aki meglepetéssel nézett utána.
– Teringettét! Milyen ízletes kis jószág!
De alig tűnt el alakja a vén gesztenyefák közt, melyek a réten át a »Márványasszony«-ig vezettek, alakjával együtt legott elmosódott az emléke is a doktor előtt; nem érezett egyebet, csak a kis dobozt a zsebében, azt nagyon is érezte; nehéz volt. Talán ezüst forintosokat raktak bele? Első dolga volt a szobájába szaladni, óvatosan, nagy szívdobogással felbontani.
Hát egyszerre csak elkezdte a szemét dörzsölni, káprázat-e, amit lát, vagy álom, mert igaz nem lehet.
Csillámló aranyok dőltek ki a széthasított papírtokból. Csupa új veretű Napóleonok. Elhűlt, megdermedt előbb, aztán olvasni kezdte, száz darab volt. Kimondani is sok egy kezdő doktornak! Száz darab Napóleon!
Ki hitte volna ezt? Szemei nagyra dagadtak és nem tudta levenni a Napóleonokról »első szerzeményéről«. Gazdagok, nagyon gazdagok lehetnek – motyogta. Száz aranyat adni egypár heti gyógykezelésért. Ilyesmi talán még soha elő nem fordult Prixdorfban. És még azt mondta a kisasszony: »Bárcsak módom lenne jobban bebizonyítani hálánkat«. (Azt kellett hinnem, hogy a doboz nagyon sovány lesz – kitelik tőlem, hogy savanyú képet vágtam.) Egészben oly sajátságos volt a leány viselkedése. Lássuk csak, mit mondott még? Azt, hogy »ön mentette meg életemet, ez az élet önt illetné«. Ohó, hisz ez majdnem kész vallomás. Oh, én ostoba tökfilkó!)
A doktor a homlokára ütött (mert azt teszi századok óta minden valamire való, hibát elkövetett férfiú, ha beszélyíró kezeiben van). Visszaidézte Blandiékat emlékezetébe, megérkezésük órájától kezdve máig, s csinálta magának a szemrehányásokat.
Nem kellett volna-e több súlyt fektetnem rájok? Bizony tudhattam volna, mert nem mondta-e Blandiné, hogy jövőre a saját szakácsát szeretné elhozni? Oh, hol volt az a szamár eszem, ha még ebből se ötlött fel, hogy gazdag emberekkel van dolgom? Teringette, szakácsot akar ide hozni. Ej, ej, Menyus. Szinte képzelhetlen, hogy ezt a tulajdon füleddel hallottad, anélkül, hogy az élelmes lelked reagált volna rá. Hát még aztán! Süket is vagy, vak is vagy, Menyus! (Odaállt a tükör elé, felborzolta a haját, és úgy beszélt magához szemtől szembe.) Megérdemelnéd, hogy a szerencse pofon üssön, ahelyett, hogy az öledbe kúszik. Nem ott tartotta-e a vizes pohárban szegény leány a rongyos rózsabimbódat, mint valami klenodiumot? (Menyus bedugta a két keze nagyujját a két fülébe s az így meghosszabbított füleket hajlongatta a tükörbeli Menyus bosszantására). Nem-e a könnye buggyant ki, mikor kijelentettem, hogy ideje már elmenniök? Még én küldöm el őket! Hallatlan ez! Nem lehet énbelőlem soha semmi! Hiszen csak a nézését vegyük, a gyakori elpirulásait… ha nem lettem volna fajankó. De most már vége van, mennek. Mennek, mert én elüldöztem!
folytatás: http://mek.niif.hu/00900/00955/00955.htm#14
/span